Tizenöt éve már, hogy megtörtént a terrortámadás, amely túlzás nélkül megváltoztatta az emberiség gondolkodását. Azóta tudjuk, hogy bárhol bármi megtörténhet, sehol nem vagyunk teljes biztonságban – legyünk egy templomban Franciaországban, étteremben Bangkokban, vagy éppen a tunéziai plázson. Ma már nem tervezünk úgy szabadságot, hogy ne gondolkodjunk el azon, a pihenésre kinézett országban mekkora a kockázata a támadásnak, de akadnak emberek, akik a budapesti metróba sem mennek le szívesen, vagy éppen nagy ívben elkerülik a tömegrendezvényeket, annyira félnek az esetleges merénylettől. Még akkor is, ha Magyarország – egyelőre – nem célországa a nemzetközi terrorizmusnak.
2001. szeptember 11-én gyakorlatilag élő adásban láthattuk az utasszállító repülőgépekkel elkövetett támadást a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai ellen, és értesültünk arról is, hogy egy harmadik gép becsapódott a Pentagon épületébe, egy negyedik pedig – talán az utasok lázadása, esetleg az amerikai légierő lőparancsa nyomán – a földbe csapódott Shanksville mellett. Az egész világon közvetített terrortámadásban közel háromezren haltak meg, a sebesültek száma meghaladta a hatezret. Sokunk retinájába beleégett a felhőkarcolóból kiugró emberek látványa és a tompa puffanás hangja a zuhanás végén – a toronyházak felső emeletein ragadt emberek a tűzhalál elől vetették magukat a mélybe.
Szeptember 11-én Amerika sérthetetlenségének mítosza omlott össze. Nem kellett három évet sem várni, hogy a gyanútlan tömeget érintő terror Európába is megérkezzen: a madridi Atocha pályaudvaron 2004 márciusában összesen tíz bomba robbant négy szerelvényen, ennek következtében 191-en haltak meg, és több mint kétezren sérültek. Beszláni túszejtés az iskolában, londoni metrómerénylet, mumbai szállodatámadás következett a sorban, amely szinte végtelennek látszik – azóta túlzás nélkül a hétköznapok része lett a borzalom. Ma már különösen kegyetlennek vagy hatékonynak kell lenni ahhoz, hogy az olvasó felkapja a fejét és a világsajtó napokig foglalkozzon az esettel.
Például miséző pap torkát kell elvágni, mint legutóbb Franciaországban, vagy cikcakkban vezetett teherautóval vadászni a tűzijátékot néző nizzaiakat. A terroristák nem félnek emelni a tétet, mert a céljuk tizenöt esztendeje nem változott: a nagy nyilvánosságot kapó borzalmak révén félelmet gerjesszenek az egész világon. És lehetőséget adjanak a politikusoknak a médiaszereplésre: 9/11 emléke és a terrorizmus az épp zajló amerikai elnökválasztási kampány egyik fontos témája, de nálunk is megtalálta a módját annak a kormánypárt, hogy a tragikus évforduló kapcsán az októberi kvótanépszavazáson való részvételre buzdítson.
Felsorolni is nehéz volna, mi minden változott meg az elmúlt másfél évtizedben a 9/11 hatására. Nemcsak a repülőgépek pilótafülkéjének ajtaját erősítették meg (a sors iróniája, hogy emiatt tudott sírba vinni tavaly százötven embert a Germanwings depressziós másodpilótája), hanem az élet számtalan területén történtek gyökeres változások. Bonyolultabb és macerásabb lett az életünk, és a terrorveszélyre hivatkozva a hatóságok is jóval több mindent tudhatnak meg rólunk, mint korábban. Ezzel persze jobban vissza is lehet élni, miközben a veszély és a kockázat nem lett kevesebb.
Hiába, így megy ez: mindig az ártatlan jár rosszabbul.
