Kordonok között

A magyar szabadság szelleme valamiképpen bejárta a kordonokon túli tájakat, a lélek belső tereit.

Ha az 1956-os forradalom és szabadságharc a nemzeti egység megélésének kivételes és röpke pillanata, akkor a hatvanadik évforduló állami és pártszintű megünneplése a politikai megosztottság felmutatása volt. Mára rögzíthetjük a tényt: a 2010-es választások földrengés­szerű változása reményeink ellenére nem hozta létre a nemzeti együttműködés kereteit, nincs itt semmiféle új egység, a komoly erőfeszítések és kétségbevonhatatlan eredmények dacára nem született újjá politikai közösségünk. Ez a hajó elment. Talán nem is történhetett másként. Azért viszont nagy kár, hogy e kudarc demonstrációjához ’56 hősei, az oly sokat emlegetett pesti srácok alkották most a biodíszletet.

Meggyőződésünk szerint helytelen a forradalom ünnepén arra buzdítani a polgárokat, hogy szétfütyüljék a központi megemlékezést. Az ilyen felhívás méltatlan helyzeteket teremt, indulatokat vált ki, s nemcsak a szónokot, hanem az emlékezni, ünnepelni vágyók sokaságát is sérti. Ám a törvény betűje szerint a véleménynyilvánítás e formája nem üldözendő. Egy politikus fizetésében benne van az utca népe felől érkező kritika elviselése – a kormányfő újabban mintha kitérne az ilyen kockázattal járó szereplések elől –; furcsa lenne a magyar jobboldaltól, ha ezt másként gondolná Demszky Gábor és Gyurcsány Ferenc – akinek tegnapi fellépése a központilag vezérelt rendőrterror tizedik évfordulóján önmagában blaszfémia – szónoklatainak rendszeres megzavarása után.

2006-ot azonban sajnos nem csupán a volt miniszterelnök alakja idézte fel, hanem a Kossuth tér köré vont kordonok látványa is. Egy napra legalábbis az egykor kordonbontó Fideszből kordonépítő lett. És az sem volt méltó a szabadság ünnepéhez, hogy alaposan megszűrték a biztonságiak az állami ünnepségre igyekvőket, akárkit nem engedtek be a Parlament előtti térre. A hivatalos programot megelőző, kísérő dulakodás, hangzavar egyik félnek sem válik dicsőségére, sértette az ’56-ban nem éppen ilyen cicaharcban életüket feláldozók emlékét. (És udvariatlanság volt a díszvendéggel, Lengyelország elnökével szemben is.)

A tiltakozás hangjai végigkísérték Orbán Viktor emelt hangú, az állami médiában profi módon „lecsendesített” füttykoncerttel dacoló szónoklatát. Amely méltó és kifogástalan volt, amíg tartózkodott az aktualizálástól. Ám aztán jött a Brüsszelt az elszovjetesedéstől óvó rész – mi sem akarunk Európai Egyesült Államokat, de azt is tudjuk, Brüsszel sohasem fog tankokat küldeni hazánkra –, majd a tavalyi migránsválságra menetrendszerűen érkező utalás. De miféle aránytévesztés a többség által helyeselt kerítésépítés „bátorságát” egy lapon emlegetni a világ akkori legerősebb hadseregével szembeszállók, fia­tal életüket az utcán feláldozók, a kegyetlen megtorlást elszenvedők bátorságával?! A baloldali, balliberális ellenzék ehhez képest még az 1956-nak kijáró tiszteletköröket sem nagyon futotta le, durva és hamis történelmi párhuzamokkal fogalmazta meg mondanivalóját, amelyet bármely másik napon is előadhatott volna a parlamentben vagy sajtótájékoztatón. Az végképp rejtély, hogy miképpen kapcsolódik össze a magyarság hatvan évvel ezelőtti szabadságküzdelme az ellenzéki pártok választási összefogásának vagy különállásának régóta kínzó dilemmájával, amivel tegnap több szónok is foglalkozott.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Magyarország – úgy, ahogy van – ne lenne képes méltó módon emlékezni. A forradalom, a magyar szabadság szelleme valamiképpen tegnap is bejárta a kordonokon túli tájakat, a lélek belső tereit. A politika nagyszínpada és az ország ma sem ugyanaz. És ne legyünk a kelleténél szigorúbbak sem: hatvan éve hőseink, mártírjaink nagyon magasra tették a mércét. A nagyszerű pillanat valóban egyszeri és megismételhetetlen volt, ne várjunk el lehetetlent saját magunktól, a politikusainktól.

Egyet azonban kérhetünk. Több tiszteletet 1956-nak!