A tiltakozás hangjai végigkísérték Orbán Viktor emelt hangú, az állami médiában profi módon „lecsendesített” füttykoncerttel dacoló szónoklatát. Amely méltó és kifogástalan volt, amíg tartózkodott az aktualizálástól. Ám aztán jött a Brüsszelt az elszovjetesedéstől óvó rész – mi sem akarunk Európai Egyesült Államokat, de azt is tudjuk, Brüsszel sohasem fog tankokat küldeni hazánkra –, majd a tavalyi migránsválságra menetrendszerűen érkező utalás. De miféle aránytévesztés a többség által helyeselt kerítésépítés „bátorságát” egy lapon emlegetni a világ akkori legerősebb hadseregével szembeszállók, fiatal életüket az utcán feláldozók, a kegyetlen megtorlást elszenvedők bátorságával?! A baloldali, balliberális ellenzék ehhez képest még az 1956-nak kijáró tiszteletköröket sem nagyon futotta le, durva és hamis történelmi párhuzamokkal fogalmazta meg mondanivalóját, amelyet bármely másik napon is előadhatott volna a parlamentben vagy sajtótájékoztatón. Az végképp rejtély, hogy miképpen kapcsolódik össze a magyarság hatvan évvel ezelőtti szabadságküzdelme az ellenzéki pártok választási összefogásának vagy különállásának régóta kínzó dilemmájával, amivel tegnap több szónok is foglalkozott.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Magyarország – úgy, ahogy van – ne lenne képes méltó módon emlékezni. A forradalom, a magyar szabadság szelleme valamiképpen tegnap is bejárta a kordonokon túli tájakat, a lélek belső tereit. A politika nagyszínpada és az ország ma sem ugyanaz. És ne legyünk a kelleténél szigorúbbak sem: hatvan éve hőseink, mártírjaink nagyon magasra tették a mércét. A nagyszerű pillanat valóban egyszeri és megismételhetetlen volt, ne várjunk el lehetetlent saját magunktól, a politikusainktól.
Egyet azonban kérhetünk. Több tiszteletet 1956-nak!
