A hiányzó egymillió

Számos ügyben hasonló álláspontot képvisel a bal- és a jobboldali ellenzék.

Figyelemre méltó, hogy a közhangulatot alakító számos ügyben mennyire hasonló álláspontot képvisel a bal- és a jobboldali ellenzék. Ez eddig akár a kormánypárti civilek különös plakátkampányának igazságát is alátámaszthatná Gyurcsány Ferenc és Vona Gábor „összefogásáról”, csakhogy ez a véleménykoalíció kiterjed a kiábrándult, bizonytalanná lett szavazókon túl a Fideszhez lojális csoportokra, a polgári világ számos reprezentánsára is. Megkockáztatom, a válságban hagyott egészségügyről, a túlközpontosított oktatásról, a kiterjedt korrupcióról, a hatalmi arroganciáról és gátlástalan törtetésről, a pénzköltés aránytalanságáról – ennek szimbóluma a stadionépítési láz –, a minden csapból ömlő sikerpropaganda és a mindennapi élet tapasztalatainak súrlódásairól nagyjából-egészében ugyanúgy gondolkodik a választók túlnyomó többsége. Hasonlóan látja ezeket az Orbán Viktort zsigerből elutasító ellenzéki szavazó és a miniszterelnököt szövetségesének tekintő, a Fideszt értékalapon támogató Batthyány-körös professzor. Vagy éppen az első Orbán-kormány minisztere, Chikán Attila, aki az ATV.hu-nak nyilatkozva fogalmazott meg méltányos, visszafogott, mégis a kormányzat elevenébe vágó bírálatot. Úgy vélem, a Fidesz szavazói közül is nagyon sokan ugyanígy gondolják, még ha a 2010 előtti világ visszatérésétől való félelmük, a menekültügyben elfoglalt kormányállásponttal való azonosulás vagy a külső beavatkozási kísérletek elutasítása egyelőre (?) a kormánypárti táborban tartják is őket. És persze az a megfontolás is, amely összeköti őket a bizonytalanok sokaságával: nincs vonzóbb kínálat a politikai piacon.

E háttér felfestése után érdemes megvizsgálni, hogyan kezdte az évet az ellenzék. A baloldali, liberális oldalon felgyorsult a miniszterelnök-jelölt keresésének folyamata. A váratlanul bejelentkezett Botka László mögött hivatalosan felsorakozott a pártja, ám korántsem biztos, hogy ezzel eldőlt az ügy. Nagy kérdés, mennyire őszinte és erős az MSZP elköteleződése. A szegedi polgármester a hét végén a Népszavának nyilatkozva rátapintott a lényegre: a Fidesztől balra álló ellenzéki erők együttes támogatottságához még egymillió szavazót kellene hozzáadni, hogy esélyük legyen kormányt váltani. A kormányfőjelöltnek frissen bejelentkezett Lattmann Tamás nemzetközi jogász a kormányellenes civil mozgolódások becsatornázásától reméli az új szavazók megjelenését. Nem lesz egyszerű eldönteni: vajon a pártháttérrel és városvezetői tapasztalattal bíró Botka, vagy a közvélemény előtt kevéssé ismert, felkészült, de politikusi szerepben még kipróbálatlan Lattmann lehet képes összeterelni a kritikus tömeget? És a Gyurcsány-csapdáról még nem is beszéltünk

A váltópárti szerepet megcélzó Jobbik elnökének szombati évadnyitó, a magyar politikában üdítő módon nem papírra szegezett tekintettel elmondott beszéde azt demonstrálta, hogy Vona Gábor ellenzéki riválisai előtt jár. A néppártosodás egyelőre ugyan nem hozta meg az áttörést, és az irányváltáskor várható konfliktusok mind jelentkeztek is, a pártelnök elszántan menetel célja felé, s beszéde érzelmi azonosulást igyekezett kiváltani hívei, a bázis körében. Jól felépített, lendületes szónoklat volt, a kérdés azonban továbbra is az, hogy a megcélzott szavazók a múlt ismeretében mennyire tartják hitelesnek a megszólalót. És igaz ugyan, hogy a modern politikában a vezető személye kulcsfontosságú, a Jobbik esetében a kormányképesség érzetéhez felkészült és látható második vonalra, szakértőkre és komolyan vehető programra is szükség lesz. A beszéd üzenetei mindenesetre nem taszíthattak el senkit; a legkeményebb rész, a kíméletlen elszámoltatás ígérete éppenséggel egybeeshet a nagy többség vágyaival. Egyértelmű, hogy Vona Gábor többek között arra az egymillió szavazóra hajtott rá, akikről Botka László beszélt.

Hiszen legalább ennyi támogató hiányzik még neki is ahhoz, hogy Orbán Viktor esélyes kihívója legyen jövő tavasszal.