A Trump-összeesküvés

Az építőkockákat nem kényünk-kedvünk szerint kell összehányni, hanem ahogy összeillenek.

Az összeesküvés-elméletek kedvelői – szép számban találhatunk ilyeneket idehaza, a jelenlegi hatalom kritikamentes támogatói között is –, akik minduntalan saját aktuális vágyaikat vetítik rá a világban látni vélt folyamatokra, november óta a fellegekben járnak. Szerintük törvényszerű, hogy Donald Trump, a politikai inkorrektség zászlóvivője, aki legyőzte a rothadó tengerentúli liberális demokrácia gyűlölt figuráját, Hillary Clintont, összeboruljon az európai nem fősodrú, bevándorlás- és elitellenes politikai erőkkel, így a brexit bajnokaival, a francia, holland, német szélsőjobbal, illetve a közép-európai illiberális sztárral, Orbán „Tusnádi” Viktorral. Miután első körben ezt megtette, kibékül Vlagyimir Putyinnal, és összehozzák a világ legnagyobb bizniszét a földrajzilag nehezen behatárolható, ám a hazug fősodrú sajtó által újra és újra eltitkolt forrásokra támaszkodva. Az eddig irracionális gyűlölettel övezett Egyesült Államok is kezd más színben feltűnni narratívájukban, a háttérhatalom által tévútra vitt, túszul ejtett nagyhatalom most, hogy bekövetkezik a Forradalom, mégiscsak normális szereplővé válhat.

Mi tagadás, globális médiafölényével élve a liberális fősodor abbéli igyekezetében, hogy Trumpot minél sötétebb színben tüntesse fel, maga is nagyban felelős azért, hogy ez az irracionális várakozás szárnyra kapjon.

Nem szép dolog bárkit kiábrándítani, ám ezúttal attól tartok, ezt nem lehet megúszni, mert a hagymázas várakozások szálai csak nem passzolnak egymással. Trump győzelmével, a brexitnépszavazás sikerével, az Orbán-féle berendezkedés stabilizációjával, sőt még Putyin szíriai sikereivel sem változott meg a világ egy csapásra 2016-ban, és erre 2017-ben is alighanem hiába – ki-ki félve vagy vágyakozva – várunk. A valóban létező „összeesküvők” csoportjainak érdekei nem változtak, és pozícióik sem roppantak meg. Mert hogyan fér össze a Trump iránti európai szélsőjobb lelkesedés azzal, hogy példátlan módon Jeruzsálemet akarja elismerni Izrael fővárosának a megválasztott amerikai elnök, akinek külpolitikai főtanácsadója a lényegében zsidó soviniszta nézeteket valló veje, Jared Kushner? Hogyan lehet úgy antantot kötni az oroszokkal, ha közben felrúgják a legfőbb szíriai szövetségesükkel, Iránnal kötött atomalkut? Hogyan felelhet meg üzletpárti támogatóinak Trump, ha a világ legnagyobb volumenű gazdasági kapcsolatrendszerét, a kínai–amerikait ingatja meg? Hogyan néz új barátja, Putyin szemébe, miután az amerikai palaolaj és -gáz piacra kerülését továbbra sem akadályozva az Oroszországot fojtogató legfőbb tényezőt – az energiahordozók alacsony árát növelve – nem sikerül kiiktatni?

Félreértés ne essék, senki nem becsülheti le a világban folyamatban lévő változások jelentőségét. Biztosak lehetünk abban, hogy jelentősek, és majdan jó eséllyel pályázhatnak a történelmi jelzőre is. De az építőkockákat nem kényünk-kedvünk szerint kell összehányni, hanem ahogy összeillenek. Vannak adottságok és nyomások, amelyeket az új, „forradalmi” vagy legalábbis annak tűnő szereplők sem tudnak meghaladni, ehhez elég csak felidézni azt a várakozást, mely alig nyolc éve, éppenséggel nem egy republikánus, hanem egy demokrata amerikai elnök hatalomra kerülését előzte meg. És mi történt? A világtörténelem legtöbb illegális dróncsapását elrendelő, a közel-keleti káosz után Kelet-Európában és a Csendes-óceánon is bajt kavaró amerikai elnökeként távozik posztjáról Obama, mintha soha nem is kapott volna előlegként Nobel-békedíjat.

Trump az elmúlt napokban az amerikai titkosszolgálatoktól és a törvényhozóktól ízelítőt kapott arra nézve, hogy milyen nyomással szemben kell menetelnie. És még el sem foglalta helyét a Fehér Házban.