Mindennapi ellenzékünk

A baloldal hat éve önmagával van elfoglalva, a Jobbik pedig sokáig csak a sajátjaihoz szólt.

Azt eddig is tudtuk, hogy az ellenzék mindenre képes. Arra viszont nem számítottunk, hogy eljön az a pillanat, amikor minden kétséget kizáróan kiderül: az ellenzéki pártok a választók kegyeit keresik. Skandalum. Még a végén arra is fény derül, hogy hatalomra akarnak kerülni. Be kell ismernünk, ez meglepő fordulat lenne: egyfelől az elmúlt hat év ellenzéki teljesítményét elnézve, másfelől abból kiindulva, hogy 2010 óta az a világ rendje, hogy a Fidesz kormányoz. Persze ma mindenfelől arról hallani, hogy a világrend recseg-ropog, de ha a lázadás évét Orbán Viktor hirdeti meg, akkor abba sok minden belefér – csak az nem, hogy ellene lázadjanak.

S valóban, a lázadástól még messze járunk. A közvélemény-kutatásokat a Fidesz magabiztosan vezeti, de az is kiderül belőlük, hogy jelentős számban vannak, akik szerint az ország szekere nem jó irányba halad, és szívük szerint másra szavaznának – ha volna kire. Az, hogy ez a „ha volna” érzés ne változzon, a kormánypártok alapvető törekvése, mondhatni, politikájuk sarokköve. Van erre egy bonyolultabb módszer, amely a „jó kormányzás” fedőnevet viseli, és egy egyszerűbb: a politikai piac tudatos torzítása. Hogy a jelenlegi kormány melyiket részesíti előnyben, annak eldöntését az olvasó fantáziájára és politikai ízlésére bízzuk. Azt viszont nem szabad elhallgatni, hogy e törekvéséhez komoly támogatást kapott az ellenzéki pártoktól is. A baloldal hat éve önmagával van elfoglalva, a Jobbik pedig radikális rétegpártként sokáig csak a sajátjaihoz szólt, akikről kiderült ugyan, hogy sokan vannak – jóval többen, mint azt a szélsőjobb térhódításától rettegők valaha is gondolták volna –, de egy esetleges kormányváltáshoz korántsem elegen.

Csakhogy idővel minden változik. Pontosítsunk: a jelek szerint a baloldal nem változik, hiszen azóta is önmagával van elfoglalva, a Jobbikkal viszont nagyot fordult a világ. És itt nem az a kérdés, hogy Vona Gábor egy reggel valóban bárányként ébredt-e nyugtalan álmából, vagy csak magára öltötte a báránybőrt, míg a szíve mélyén ordas maradt. (Ez is nagy kérdés, de még bőven lesz idő töprengeni rajta.) Hanem az, miért keltett akkora felzúdulást, hogy a Jobbik elnöke rájött arra, amire minden valamirevaló politikusnak rá kell jönnie: ha választást akar nyerni, az általa hangoztatott elvek szűk készletét szavazók széles és sokszínű koalíciójára kell cserélnie. Erre a Fidesz is ráébredt, nem is egyszer. Előbb amikor az SZDSZ liberális unokaöccsének szerepét a konzervatív nagybácsiéra cserélte, utóbb amikor 2002 után felismerte, hogy a posztkádári Magyarországon csak a polgári réteg voksaira alapozva nem lehet hatalmon maradni. (Majd később az is kiderült, nincs is annyira szüksége azokra a polgári voksokra a hatalmon maradáshoz.)

2014 után a Jobbik fedezte fel, hogy ha kormányképesnek akar mutatkozni, túl kell terjeszkednie a sajátjai körén – akár azok rovására. Vona Gábor már nem a radikális szubkultúra, hanem általában a választók kegyeit keresi. Mi több: akár a baloldali választók kegyeit. Újabb skandalum. A Fidesz mindent meg is tesz azért, hogy Vonát Gyurcsánnyal hozza össze, miközben a Jobbik nem akar semmit a baloldal pártjaitól – még akkor sem, ha maga Medgyessy Péter szorgalmazza az összefogásukat. Neki csak a baloldal szavazói kellenek. Hogy ez kölcsönös-e, és a Jobbik is kelleni fog-e a baloldal szavazóinak, az majd kiderül, de a párt stratégiája nyilvánvaló.

Kérdés, érdemes-e mindezt úgy értékelni, miként Kövér László tette egy interjúban, aki szerint a történelem ismétli önmagát, és ahogy egykor a nyilasok és a kommunisták tábora, úgy ma a Jobbiké és a baloldalé lefedi egymást. Hiszen nem veszélyt jelentene a demokráciára nézve, hanem annak a javát szolgálná, ha bármely párt égisze alatt is, de ismét lenne életképes ellenzék Magyarországon. Tetszik vagy sem, a Fideszen kívül mindenkinek ez az érdeke.