Kultúrpolitikánk hangsúlyai láthatóan függetlenek a mindenkori kormányoktól: a pálya a hatalomban lévők szívének kedves szereplők felé lejt, s mindig akad valaki, aki bejár a miniszterhez, államtitkárhoz, kijár, kuncsorog, esetleg elvágja a pályatársait. Újdonság azonban, hogy a szakmai párbeszédre már csak a legritkább esetben van igény, a döntéshozók tényleg omnipotensnek hiszik magukat, az önkritikára való hajlam már-már árulás, az arrogancia erény, s hogy valóban az számít, a megfelelő ajtón kopogtasson be a – legalábbis ideológiailag – megfelelő ember. A kormányközeli Magyar Idők rovatvezetője, Orbán János Dénes nem is tagadta, hogy az általa gründolt Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. egy régi jóakarójának, Szőcs Gézának köszönheti 400 milliós költségvetését. Arról meg igazán nem ő tehet, hogy a hasonló elhivatottságú, nagy múltú írószervezetek – mint a József Attila Kör és a Fiatal Írók Szövetsége – néhány tízmillióból vegetálnak. A 400 millió forint persze kevesebb, mint a 600 millió: egy XIX. századi enciklopédia kiadására ugyanis ennyit szán a kormány, dőlt el az év végén.
Vannak ugyanis fontossági sorrendek. Fontos például, hogy a miniszterelnöki rezidenciának legyen erkélye, de kevésbé sürgető, hogy a műemléki karmelita kolostorból kizsuppolt Nemzeti Táncszínháznak megépüljön az új otthona a Millenárison. Fontos például, hogy giccses köztéri szobrokkal terítsék be az országot – a lényeg, hogy szakmai zsűri ne legyen –, kevésbé fontos azonban, hogy Kodály Zoltán szobra szem előtt legyen. Végül is zeneszerzőnk már ötven éve meghalt
Tény, a szürrealizmus is egy művészeti irányzat.
