Nagyhatalom lettünk

Mindig akad valaki, aki bejár a miniszterhez, államtitkárhoz, kijár, kuncsorog, esetleg elvágja a pályatársait.

Kulturális nagyhatalom vagyunk – dobta be a szlogent december elején Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár, s hogy fokozza a karácsony előtti bizakodó hangulatot, egy héttel később bejelentette: kulturális bérfejlesztési programot indít idén a kormány, amely az állami és önkormányzati fenntartású intézmények mintegy húszezer dolgozóját érinti. A jó hírt csöppet árnyalja, hogy utoljára tíz éve emelték a kulturális közalkalmazottak fizetését, s hogy – amint azt az államtitkár is elmondta – e szférából is megindult az elvándorlás. Hoppál egyik példája szerint többek között azért, mert a pedagógusok fizetése olyannyira csábító lett, hogy a zenekari muzsikusok sorban állnak a zenetanári állásokért. Én ugyan olyan zenetanárt ismerek, aki több ezer kilométerre vándorolt el Magyarországról, mert nem tudta kivárni a Kánaánt, mindenesetre az államtitkár két megnyilatkozása között érzek némi ellentmondást: milyen kulturális nagyhatalomról beszélhetünk, ha a szférában dolgozók közben elhagyják a pályát?

Kulturális életünkben vannak valóban fényes pillanatok, amikor akár olyan illúziókat is táplálhatunk magunkban, hogy versenyben vagyunk a nagy nyugat-európai városokkal. Múlt évben például egyetlen nagy zenekar sem került a megszűnés szélére – csak néhány folyóirat és kulturális intézmény zárta be kapuit –, időnként még világsztárok is adták egymásnak a kilincset. Öröm volt látni a Pompeji-kiállítást Szegeden vagy Picasso és Modigliani műveit Budapesten, ám hajmeresztő volt azzal szembesülni, hogy a Szépművészeti Múzeum remekműveit nemcsak az európai múzeumokba viszik, hanem azokból válogatva akár a „nem tudjuk kicsoda” Habony Árpád társasága is rendezhet privát tárlatot. De legalább a milliárdokkal megtámogatott ’56-os emlékév alkalmából születhetett egy felejthetetlen sláger, amely minden dalnál drágább lett nekünk – a tanulsága sem utolsó –, bár azóta sem értjük, mitől lett a kormánybiztos Schmidt Mária szemében bűnöző a 2000-ben elhunyt Pruck Pál, s mire fog elkölteni majdnem egymilliárdot a frissen alapított Kertész Imre Központ élén, ha Kertész hagyatéki tárgyalása még le sem zárult.

Kultúrpolitikánk hangsúlyai láthatóan függetlenek a mindenkori kormányoktól: a pálya a hatalomban lévők szívének kedves szereplők felé lejt, s mindig akad valaki, aki bejár a miniszterhez, államtitkárhoz, kijár, kuncsorog, esetleg elvágja a pályatársait. Újdonság azonban, hogy a szakmai párbeszédre már csak a legritkább esetben van igény, a döntéshozók tényleg omnipotensnek hiszik magukat, az önkritikára való hajlam már-már árulás, az arrogancia erény, s hogy valóban az számít, a megfelelő ajtón kopogtasson be a – legalábbis ideológiailag – megfelelő ember. A kormányközeli Magyar Idők rovatvezetője, Orbán János Dénes nem is tagadta, hogy az általa gründolt Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. egy régi jóakarójának, Szőcs Gézának köszönheti 400 milliós költségvetését. Arról meg igazán nem ő tehet, hogy a hasonló elhivatottságú, nagy múltú írószervezetek – mint a József Attila Kör és a Fiatal Írók Szövetsége – néhány tízmillióból vegetálnak. A 400 millió forint persze kevesebb, mint a 600 millió: egy XIX. századi enciklopédia kiadására ugyanis ennyit szán a kormány, dőlt el az év végén.

Vannak ugyanis fontossági sorrendek. Fontos például, hogy a miniszterelnöki rezidenciának legyen erkélye, de kevésbé sürgető, hogy a műemléki karmelita kolostorból kizsuppolt Nemzeti Táncszínháznak megépüljön az új otthona a Millenárison. Fontos például, hogy giccses köztéri szobrokkal terítsék be az országot – a lényeg, hogy szakmai zsűri ne legyen –, kevésbé fontos azonban, hogy Kodály Zoltán szobra szem előtt legyen. Végül is zeneszerzőnk már ötven éve meghalt

Tény, a szürrealizmus is egy művészeti irányzat.