Sokan feltették az elmúlt hét évben a kérdést, miért nem történt meg az „elmúlt nyolc év” vétkeseinek rendes elszámoltatása. Ennél is sokkal kellemetlenebb felvetés azonban a Fidesz számára, miért söpört le az asztalról minden olyan kezdeményezést, amely a rendszerváltozás előtti időszakkal való szembenézést szolgálhatta volna. Az ügynökkérdés nem egyszerű felidézése a poros múltnak, hanem máig velünk élő komoly erkölcsi, társadalmi és politikai ügy. Ez az, amire az olimpiai aláírásgyűjtés révén országos ismertségre szert tevő Momentum Mozgalom ráérzett, és belengette, hogy a tettek mezejére lép. Amit mások mellett Schiffer András a parlamentben nem ért el – ez irányú beadványát tizenegyszer (!) szavazta le a kormánytöbbség –, azt népszavazás útján elérheti a lakosság jóérzésű része. Már ha eljutunk odáig. De játsszunk el a gondolattal, hogy eljutunk.
Az ügynökkérdés erkölcsi kérdés, hiszen a bűnösök többségét nevén nevezni sem sikerült. Társadalmi, hiszen az „elmúlt negyven év” máig mérgezi a közösségeket, gyakran féligazságok feszítenek szét családokat, baráti társaságokat. És politikai kérdés is, hisz a „mindent tudunk magáról” s az „egyszer majd kérni fogunk magától valamit” posványos világában komoly kockázat, hogy a jobb- és baloldali prominensek között ma is sokaknak van titkolnivalójuk.
Annyira lehetünk engedékenyek mindenkori kormányainkkal szemben, hogy elhisszük, nem csupán azért nem rendezték a kérdést, mert mindannyian nyakig sárosak. Hanem azért sem, mert a listák kezelése bonyolult feladat. Valóban: minden ember más eset, a „bűnösök” között is nagyon sok az áldozat. A kényszerrel beléptetett, a másoknak ténylegesen nem ártó. Gondoljunk csak a testvérével és magánéletével zsarolt kiváló íróra, Tar Sándorra, aki konkrétan belehalt múltjába. De a bonyolultság nem elegendő érv ahhoz, hogy az egész kérdést félresöpörjük; hogy a rendszer egykori működtetőit és mások életének megnyomorítóit ne szedjük végre elő. Ahogyan megtették már ezt Romániától Csehországon át az egykori Kelet-Németországig gyakorlatilag a volt keleti blokk minden államában, Magyarországot leszámítva. Aki tanulmányozta valamelyest a térség országainak módszereit, vagy akár látta A mások élete című remek német filmet, tudhatja, hogy Berlinben gyakorlatilag a fal leomlását követően azonnal megtörtént a szembesítés, a közélet megtisztítása. Vagyis kimondhatjuk, a különbségtétel bűnös és áldozat között nem elsősorban történészszakmai, hanem masszívan politikai kérdés. Ami valamiért 2017-ben is nagyon kínos Orbán Viktornak és kormányának.
Ebből pedig adódik is a jelen pillanat talán legérdekesebb kérdése e tárgyban. Ha valóban sikerül megmozgatni az ügyben a társadalom politikailag amúgy aktív részét, és az aláírásgyűjtő pontokhoz csábítani a feltárást régóta sürgető Jobbik és LMP támogatóit, valamint a Fidesz-szimpatizánsok közül is sokakat, akkor a kormánypártok lépéskényszerbe kerülnek. Addig is mondaniuk kell persze valamit. Márpedig a bűnösök megnevezése nem olyan ügy, mint az olimpia. Olimpiát a lelkünk mélyén nagyon sokan akarunk, talán azok közül is gombócot éreztek néhányan a torkukban, akik aláírták azokat a bizonyos íveket. A múlt lezárása viszont tényleg igazi nemzeti ügy lehetne, ami – ha a szakmaiság követelményeit betartják – tényleg csak a ma is köztünk élő bűnösöknek és az ő kegyeltjeiknek nem áll az érdekében. Tud vajon a Habony-művek olyan propagandaszöveget gyártani, aminek hatására az eddig a kommunisták megbüntetését követelő Fidesz-híveknek elmegy a kedvük a kérdés dűlőre vitelétől? Valamilyen választ biztos gyártanak majd, de a PÁRT vezérkarának igencsak főhet a feje, hogy az meddig és mire lesz elég.
A Momentum újabb kezdeményezését hallva sokan már valódi rendszerváltozást kezdtek emlegetni. Ettől még messze vagyunk, de a pillanatot most kellene megragadni, hogy később történelminek nevezhessük.
