De ki akart itt olimpiát?

A folyvást harcba induló miniszterelnök most egy puskalövés nélkül hagyta el a csatateret.

Ha nem is meglepő, azért elgondolkodtató az a gyorsaság, ahogy a kormány és a Fidesz elengedte a budapesti olimpiai pályázat ügyét, miután kiderült, hogy minden bizonnyal összegyűlt a szükséges számú aláírás az ötkarikás játékokról tartandó fővárosi népszavazás megrendezéséhez. A folyvást harcba induló miniszterelnök most egy puskalövés nélkül hagyta el a csatateret. Természetesen értem én a (vissza)lépés mögötti taktikai megfontolásokat, de talán másban is megfogalmazódik a kérdés: ha valóban olyan fontos (volt) az olimpiarendezés a hatalom birtokosainak, akkor miért nem küzdenek, küzdöttek meg érte? A hivatalos magyarázatot még sokat fogjuk hallani: a baloldal árulása miatt az olimpiai pályázatból pártpolitikai kérdés lett nemzeti ügy helyett. Csakhogy a vasárnapi boltzár hasonló forgatókönyv szerinti története vagy az érvénytelen kvótanépszavazás közjogi következményének elmaradása után is csak bűnbakot, nem pedig győzelmi trófeát tudott felmutatni híveinek Orbán Viktor. A kudarc most is egyértelmű, másra át nem ruházható; a főpolgármester is visszaverte a meghátrálás felelősségét Budapestre hárítani igyekvő fideszes próbálkozást.

Kedves volt Lázár Jánostól azt hallani tegnap, hogy baloldal nélkül nincs nemzeti egység, ám itt azért – nem feltétlenül elmarasztalásképpen – eszünkbe juthat, a Fidesz mi mindent valósított meg, vitt végig az említett politikai csoport támogatása nélkül az alaptörvény elfogadásától a választási szabályok átírásáig. Ráadásul a fővárosi aláírásgyűjtés után nem a baloldal, nem az ellenzéki pártok, hanem a választók, a nép meggyőzése lett volna a feladat. Amihez a jelek szerint a Fidesz nem érez magában erőt. Ez viszont az orbáni politika egyik tartópillérét rendíti meg: ha nem látja biztosítva a sikert, a Fidesz mindent megtesz azért, hogy ne a népé legyen a döntő szó. Szó sincs arról tehát, hogy a néppel közösen kormányozna a hatalom. Így most is be kell érnünk a szegény ember népszavazásával, a valódi tét nélküli újabb nemzeti konzultációval.

Ahogy az olimpiai pályázat benyújtásáról, úgy a visszavonásáról sem kérdezte meg senki a választókat. Ettől függetlenül Budapest kandidálását a 2024-es nyári játékokra kezdetben széles körű politikai konszenzus övezte, de ez még kevés ahhoz, hogy valódi nemzeti ügyről beszéljünk. Egy népszavazáson szerzett meggyőző többség például nemzeti üggyé avatta volna a rendezést. Tény, hogy az MSZP pálfordulást hajtott végre. Valószínűleg korábban egyszerűen nem akartak szembemenni a vélt vagy valós közhangulattal. Meg talán azt sem szerették volna, hogy ismét rájuk ragasszák a nemzetáruló bélyeget; taktikáztak, így megérdemlik, hogy végül mégis megkapták. De ha jobban belegondolunk, a Fidesz is csak taktikázott: amíg politikai haszonnal kecsegtetett a téma, képviselte, amint változott a helyzet, azonnal elengedte. A konszenzust nem elég egy pillanatra megteremteni, annak fenntartása erőfeszítéseket igényel. Ezeket a kormány megspórolta, talán azért is, mert abból indult ki, gyakorlatilag esélytelen, hogy Párizs vagy Los Angeles ellenében Budapestnek ítéljék a rendezés jogát. Ez a fél szívvel való támogatás is erodálta lassan a pályázat társadalmi elfogadottságát. Valamint az, amiről a kiváló kormányközeli filozófus, Lánczi András beszélt: amit az ellenzék korrupciónak nevez, az maga a kormányzás. Csakhogy mára a társadalom elég nagy része – jelen esetben a kritikus tömeg – is úgy látja, a Fidesz kormányzásának lényege a korrupció, így az olimpiai pályázatot is ebben a keretben értelmezi. S erre nem érkezett hatásos válasz, ahogy a hatalom nem fektetett szellemi energiát abba sem, hogy érvekkel meggyőzze a népet az olimpiai pályázat nagyszerűségéről. Hogy megértesse, miért jó már önmagában egy színvonalas pályázat, versenyképes prezentáció az országnak.

A Momentum nem tett mást, mint megadta a kegyelemdöfést a politika által magára hagyott olimpiai pályázatnak.

###HIRDETES2###