Súlyos nemzeti ügy az Alexandra válsága – ezzel a véleményével turnézik egy ideje L. Simon László kormánypárti képviselő, volt kulturális államtitkár. Kész öröm, hogy egy politikus rájött: a könyvkiadás helyzetén fog múlni, hogy mit olvasunk az elkövetkező évtizedekben. Kár, hogy a diagnózis már hosszú évek óta ismert: kiszolgáltatottak a könyvkiadók, a feltételeket a terjesztők és a kereskedők diktálják, de a kockázatot nem viselik. Az Alexandra évek óta rendetlenül fizetett, ha fizetett. Ez sem ma lett súlyos nemzeti ügy. Már korábban az volt.
Egyszer megkérdeztem egy független könyvkiadó vezetőjét, hogy miért éri meg ekkora ellenszélben fenntartani a kiadóját. Azt felelte, hogy szeret szép, minőségi könyveket kiadni. Másrészt foglalkoztat pár embert, fiatalokat, akiknek ez a kiadó biztos alap. Tisztességes munkával boldogulnak, és nem kell azzal foglalkozniuk, hogy holnap is lesz-e itt helyük. Ez a könyvkiadó nem a gyors növekedést, a bolthálózat-építést tartja feladatának. Tőkéje, tudása, de elhivatottsága sincs hozzá. Jó könyveket szeretne kiadni, mindig emelni kicsit a minőséget, függetlenül, saját belátása szerint, nem könyvkiadói csoportok tagjaként. Miért is ne lenne meg erre a lehetőség?
Annál is inkább, mert a könyvei fogynak. A csekély állami támogatást leszámítva megélne a piacról, ha a piac tisztességesen működne. Ha nem lenne teljes függésben attól, hogy egyik-másik könyvesboltláncot hazardírozva, felelőtlenül, vagy éppen korrekt módon irányítják-e a tulajdonosai. Egyre megy: a hatóságok csak akkor érik utol a vállalkozót, amikor kiderül, hogy nem volt elég teljesítmény a növekedés mögött. Könyvkiadók állnak sorban most is az összeomló Alexandra előtt. Nem látszik esély, hogy a pénzükhöz jussanak. Ahhoz a pénzhez, amit az ő könyveik árusításából keresett a könyvesboltlánc.
A könyveket az Alexandra bizományba vette át. A kiadók odaadták, mert nem engedhették meg, hogy az ország egyik legnagyobb könyvesboltláncában ne legyenek kaphatók. Odaadták annak ellenére, hogy a könyvterjesztők, az Alexandra is réges-régen egyoldalúan határozzák meg az árrést. Mindegy, hogy szakirodalom vagy ponyva, a könyv árának felét vagy több mint felét megtartják. Ha emelték az árrést, a kiadók bólogattak. Alkupozíció? Ugyan már! A kiadók sorra adták be a kulcsot – akik megvették őket, maguk a könyvterjesztők voltak.
Ez az ördögi kör azért is félelmetes, mert azt, hogy egy rendszer egészségesen működik-e, azon is lehet mérni, hogy mennyi lehetőség van benne a függetlenségre. Hogy marad-e tér és levegő annak is, aki nem akar beállni a sorba. Ez a sokat emlegetett pluralizmus, ami nálunk egyre inkább visszaszorul. Zsarolások hálójában élünk, erről hallunk nap mint nap: aki állami támogatásból gazdálkodik, zsarolva érzi magát, és zsarolja az alkalmazottját is, ha netán politikai véleménye lenne bármiről. A szabadpiacon a nagy szereplő zsarolja a kisebbet. Az egyén kereshet magának menekülőutat vagy egy jó indokot, hogy miért enged a zsarolásnak. De a zsarolás ettől még zsarolás marad, és akkor a legsúlyosabb, ha a pálya kicsi, és az utca egyirányú.
Ez a helyzet ma a könyvkiadók háza táján. Itt a nagyobb piaci szereplők kerülhetnek a zsaroló szerepébe. Ahhoz, hogy a lánc megszakadjon, szakmai összefogásra vagy (de inkább és) a törvényhozó beavatkozására lett volna szükség, ami elejét vehette volna az Alexandra-ügynek, és most nem kellene azon vitatkozni, hogy állja-e az állam egy magánvállalkozó felelőtlen gazdálkodásának cechjét. Sokan felemelték az elmúlt években a szavukat, de hiába: mintha ez nem lett volna elsődleges cél. Nem is biztos, hogy ez olyan meglepő. Ahol zsarolás van, ott nem csak vesztesek, nyertesek is akadnak.
