Március 15-én elöl zúgott a „Viktor, Viktor!”, hátul meg a füttykoncert, az „Orbán takarodj”. Két világ ütközött, két egyelőre kibékíthetetlen világ sok bábuval. Legyen szabadság, béke és egyetértés – sürgette a kormányfő, aki korlátozni kezdte a szabadságot, erősítette a békétlenséget, karaktergyilkosságra ítélte azokat, akik más világról álmodnak. Az „aki nincs velem, az ellenem” elv okozta sérelmek lehetetlenné tették a nemzeti minimum megrajzolását, túl sok a sérülés, túl kevés a kompromisszum, túl sok az egó, túl kevés a józan ész. Ez a magyar átok szakítja szét nemcsak a kormányt és kritikusait, hanem töri atomjaira magát az ellenzéket is.
Orbán Viktor felvetett még két fontos gondolatot, a ma köztünk rohangáló rövidnadrágosokat és copfosokat emlegetve. Voltunk, vagyunk, leszünk, ez a mi diadalunk – hangoztatta, majd a fütyülőkre utalva felvetette, hogy ugyan lerendezhetnénk őket annyival: bolond lukból bolond szél fúj, de ne tegyük, mert az erő kötelez. Örökségünk súlya nagy, de a kérdés jogos, vajon milyen országot hagyunk azokra a bizonyos rövidnadrágosokra és copfosokra? Magyar zászló alatt anyázósat és demokratikusan ellenzéki cigányozósat? A fanatikusoknak minden oldalon el kellene rendezniük magukban ezt a kérdést. A másik az erő. Éppen ezt mondjuk mi is. Hét éve stabil többségben, sokáig kétharmaddal kormányozva akár egy normális országot is fel lehetett volna építeni. Nem sikerült.
A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez? Talán majd ha a mai politikusi generáció végre kiforogja magát, és abbamarad a katonásdi.
