Huszonhét uniós tagállam vezetője – a brexitre készülő Nagy-Britannia nélkül – járult a pódiumhoz aláírni a római nyilatkozatot az Európai Közösség életre hívásának 60. évfordulóján rendezett szombati csúcstalálkozón, az olasz fővárosban. Huszonhétszer csattant fel a taps szignójuk nyomán, és huszonhétszer villant fel ugyanaz a széles politikusmosoly. Úgy örültek, mintha most aztán tényleg valami nagy dolgot hajtottak volna végre. Szó se róla, ünneplésre volt is ok, hiszen valóban részben hatvan évvel ezelőtt, a római szerződéssel kezdődött az a korszak, amely addig példátlan békét, növekedést és reményt hozott a sokat szenvedett Európának. A kérdés csak az, hogy ehhez a szép eredményhez a mai politikusoknak van-e még bármi közük, joggal osztoznak-e a sikerekben.
Az uniós csúcsoktól már régen nem várhatunk túl sokat. Az egész szervezet olyan végletekig bürokratikus, hogy ezeken a nagy csinnadrattával beharangozott tárgyalásokon érdemi döntés úgysem születik soha, a színfalak mögötti érdekesebb beszélgetéseket pedig sajnos nem hallhatjuk. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke néhány héttel ezelőtt hiába kavarta fel kicsit az állóvizet az unió jövőjét boncolgató Fehér könyvének öt pontjával, sok izgalomra Rómában sem volt ok. A történelminek szánt aláírási procedúra éppen olyan volt, mint az egész Európai Unió: lassú és körülményes, pátoszi hangulat helyett pedig csak unalomba fulladt. A csúcstalálkozó legérdekesebb jelenetéért az versengett, amikor a sora előtt felpattanó ciprusi elnök zavart toporgásba kezdett, illetve amikor a finn kormányfő hosszú másodpercekig nem találta meg a saját nevét a nyilatkozaton. Ezúttal nem szolgált külön műsorszámmal egyetlen politikus sem, Orbán Viktor ugyanolyan büszkeséggel kanyarította a nevét a dokumentumra, mint Angela Merkel német kancellár. Sőt, még Beata Szydlo lengyel miniszterelnöktől is csak egy széttárt karra futotta a Brüsszel elleni „szabadságharcából”, amivel mintha azt üzente volna: „No látjátok? Aláírtam.”
Én mégis felpaprikáztam magam. No nem az eseménytelenségen, vagy hogy a vezetők végre egységet mutattak. Ennek egy ilyen eseményen így is kell lennie, a római szerződés szelleméhez ezúttal nem lett volna méltó a széthúzás. Hanem az önelégült arcokon és a képmutatáson, hogy akárha egy párhuzamos valóságban élnének, még mindig azt hirdetik, hogy az Európai Unióban alapjában véve minden a lehető legnagyobb rendben megy. Jean-Claude Junckeren, ahogy beleragadva az örök bohóc szerepébe, félig kifordulva terpeszkedik a székében, a sajtótájékoztatót pedig azzal zárja rövidre, hogy éhes, és menni akar ebédelni. A svéd kormányfőn, ahogy hamis bratyizással végigpacsizza az uniós intézmények vezetőinek kezeit, mintha a futballpályán cserélték volna le. És a semmitmondó nyilatkozaton, amely olyan vérlázítóan magától értetődő ígéreteket tesz, mint például: a tagállamok elkötelezik magukat, hogy meghallgatják polgáraik aggályait, vagy hogy munkálkodnak a biztonságos és erősebb Európáért. Ha ezt a római nyilatkozatban kellett leszögezni, kérdezem én: eddig min „munkálkodtak”?
Regionális konfliktusok, terrorizmus, fokozódó migrációs nyomás, protekcionizmus, társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek – sorolja a nyilatkozat a fenyegető kihívásokat, de a megoldással a csúcs sokadszor is adós maradt. Vagy csak nem is kereste? Orbán Viktor szerint „most már végre leesett a tantusz”, hogy Európát csak úgy lehet rendbe tenni, ha minden nép gondoskodik saját hazájának jólétéről és biztonságáról, amiben alighanem van is igazsága. Csak tudnám, akkor miért írta alá mindenki – köztük ő is – olyan boldog mosollyal az egységes és oszthatatlan, közös irányt szabó Európai Unióról szóló római nyilatkozatot. Talán már – Jean-Claude Junckerhez hasonlóan – elsősorban nem is az öreg kontinens jövőjére, csak a találkozót követő ebédre gondoltak.
