Hádész bezáratta a pokol kapuit, de azok Jézus szavára ledőltek. Jézus a fejénél fogva megragadta a Sátánt, és átadta az angyalainak. „Kezét és lábát verjétek bilincsbe, nyakánál és szájánál kötözzétek meg. Azután átadta őt Hádésznek, és így szólt: „Vedd át őt, és tartsd biztosan második eljövetelemig.” Hádész a Sátánt korholta: „Belzebúb, a tűz és büntetés örököse, a szentek ellensége, mi szükségből rendelted el a dicsőség Királyának megfeszítését, hogy idejöjjön és kiforgasson minket? Fordulj meg és lásd, hogy mindent, amit a tudás fájával nyertél, elvesztetted a kereszt fájával, minden örömöd gyászra fordult, a dicsőség Királyát akartad megöletni, de magadat ölted meg.”
Közben Jézus feltámasztotta az ószövetségi igazakat, azokat, akik az Urat követték, de még nem ismerhették Jézus tanításait. „A Megváltó megáldotta Ádámot homlokán a kereszt jelével, s ezt tette a pátriárkákkal és prófétákkal, vértanukkal és ősatyákkal is, és megragadván őket kihozta az alvilágból.” Felmenvén a Paradicsomba, találkoztak Hénokhhal és Illéssel, akik élve ragadtattak fel a mennybe, de ott volt a jobb lator is, akinek Jézus a kereszten ígérte meg, hogy még aznap vele lesz a Paradicsomban. És magasztalták és dicsértek az Urat mindannyian. Erről szólt a feltámadott testvérpár beszámolója, akik befejezték mondanivalójukat, és „azonnal láthatatlanokká váltak a Mi Urunk, Jézus Krisztus dicsőségére”.
Ez a jámbor, mosolyogni valóan naiv irat természetesen nem került be az egyház szent könyvei közé. W. Beinert A katolikus dogmatika lexikona című művében így ír a „pokolra szállás” jelentőségéről: Krisztus meghaladta az üdvösségtől való elrekesztettség és az Istentől való távolság kifejeződéseként felfogott halált, s üdvösséget szerző halálával és feltámadásával Isten örök életet adományozó egyetemes uralmába vezette a megholtakat.
