A pokoltól a mennyig

Jézus húsvétkor feltámadt, de előtte még hogy került a pokolba, és mit csinált ott?

Mi történhetett Jézussal a kereszthalála és a feltámadása közötti időben? Erre a teológiailag nem túl lényeges kérdésre már az első keresztény nemzedék is kereste a választ. Az Apostoli hitvallásban találtak erre vonatkozó utalást – szépséges archaikus fordításban: „szálla alá a poklokra” –, de az eredendő kíváncsiság kielégítésére ez még kevés volt. De hogy került Jézus a pokolba, és mit csinált ott?

Ezekre a felvetésekre a Szentírás szinte semmilyen eligazítást nem ad. Péter első levele tartalmaz két erre vonatkozó részletet: „Mert Krisztus is meghalt [ ] test szerint ugyan megölték, de lélek szerint életre kelt. Így ment el a börtönben sínylődő lelkekhez is és hírt vitt nekik.” (I. Péter 3,18–19) „Mert azért hirdették az evangéliumot a halottaknak is, hogy ha mint emberek testben ítélet alá estek is, lélekben éljenek az Isten által.” (I. Péter 4,6) A kanonikus iratokból ennyi szűrhető le: Jézus a halála után leszállt a pokolba (a börtönben sínylődő lelkekhez), s hirdette nekik az evangéliumot. Az apokrif iratok szerzői azonban nem érték be ennyivel.

Az V. században íródhatott a Nikodémus evangéliuma című irat, amely sokkal korábbi, szintén apokrif iratokat használt forrásként. A műben két tekintélyes férfiú „szemtanúként” meséli el, mi történt Jézus pokolra szállásakor. A két férfiú, Carinus és Leucius már nem éltek Jézus keresztre feszítésekor, de az akkor történt csodás jelenségek során (Máté 27,51–53) ők is feltámadtak. Mihály arkangyal bízta meg őket, hogy számoljanak be a pokolban történtekről. Az ő vallomásukat őrizte meg Nikodémus, aki a zsidó nagytanács tagja volt, de Jézus híve is egyben.

A történet szerint éjféltájt a pokolban nagy fényesség támadt. Hádész, az alvilág királya és a Sátán tanakodni kezdett, mitévők legyenek, ha Jézus leszáll közéjük. A Sátán azt kérte, hogy fogják el és őrizzék erősen, ám Hádész nem akart ellenszegülni Jézusnak. „Azt gondolom, hogy idejőve feltámaszt minden megholtat. Mondom neked, sötétségünkre esküdve, ha idehozod őt, egyetlen meghalt sem marad nekünk.” (Ez, miként a többi idézet is, Vanyó László fordítása.)

Hádész bezáratta a pokol kapuit, de azok Jézus szavára ledőltek. Jézus a fejénél fogva megragadta a Sátánt, és átadta az angyalainak. „Kezét és lábát verjétek bilincsbe, nyakánál és szájánál kötözzétek meg. Azután átadta őt Hádésznek, és így szólt: „Vedd át őt, és tartsd biztosan második eljövetelemig.” Hádész a Sátánt korholta: „Belzebúb, a tűz és büntetés örököse, a szentek ellensége, mi szükségből rendelted el a dicsőség Királyának megfeszítését, hogy idejöjjön és kiforgasson minket? Fordulj meg és lásd, hogy mindent, amit a tudás fájával nyertél, elvesztetted a kereszt fájával, minden örömöd gyászra fordult, a dicsőség Királyát akartad megöletni, de magadat ölted meg.”

Közben Jézus feltámasztotta az ószövetségi igazakat, azokat, akik az Urat követték, de még nem ismerhették Jézus tanításait. „A Megváltó megáldotta Ádámot homlokán a kereszt jelével, s ezt tette a pátriárkákkal és prófétákkal, vértanukkal és ősatyákkal is, és megragadván őket kihozta az alvilágból.” Felmenvén a Paradicsomba, találkoztak Hénokhhal és Illéssel, akik élve ragadtattak fel a mennybe, de ott volt a jobb lator is, akinek Jézus a kereszten ígérte meg, hogy még aznap vele lesz a Paradicsomban. És magasztalták és dicsértek az Urat mindannyian. Erről szólt a feltámadott testvérpár beszámolója, akik befejezték mondanivalójukat, és „azonnal láthatatlanokká váltak a Mi Urunk, Jézus Krisztus dicsőségére”.

Ez a jámbor, mosolyogni valóan naiv irat természetesen nem került be az egyház szent könyvei közé. W. Beinert A katolikus dogmatika lexikona című művében így ír a „pokolra szállás” jelentőségéről: Krisztus meghaladta az üdvösségtől való elrekesztettség és az Istentől való távolság kifejeződéseként felfogott halált, s üdvösséget szerző halálával és feltámadásával Isten örök életet adományozó egyetemes uralmába vezette a megholtakat.