Vannak helyzetek, pillanatok, amikor lehetetlennek tetszik megfelelni a köztársasági elnök számára megfogalmazott alkotmányos intelemnek: tevékenységével a pártok fölött áll, kifejezi a nemzet egységét. Ugyan miféle módon, miféle döntéssel lehetett kifejezni ezt az egységet a lex CEU-ként ismert törvénymódosítás esetében? A feladvány első pillantásra megoldhatatlannak látszik. A másodikra is.
Áder János előtt a jellemző módon egyetlen nap alatt a parlamenttel elfogadtatott javaslat ügyében is három lehetőség állt. Aláírni, az Országgyűlésnek visszaküldeni vagy az Alkotmánybíróság elé utalni. Mindegyik döntés indulatokat kavar, és érdekeket sért. Áder Jánost, különösen pedig eddigi államfői munkásságát ismerve biztosak lehetünk abban, hogy alapos mérlegelés, széles körű konzultáció után hozta meg a döntést. A vizsgálódás elsősorban a felsőoktatási törvény módosításának alkotmányosságára irányult. Ha az államfő arról győződik meg, hogy a szöveg minden bizonnyal tartalmaz az alaptörvénybe ütköző rendelkezéseket, akkor – és csak akkor! – dönt az előzetes normakontroll mellett. Mindebből az is következik, hogy ha nem talál ilyen pontot, úgy akkor sem fordul az Alkotmánybírósághoz, ha osztja a törvénnyel kapcsolatos aggályok jó részét. Áder János eddig pontosan élt az alkotmányossági vétó intézményével, a bírói testület rendre visszaigazolta aggályait – lásd a jegybanki alapítványok pénzének a nyilvánosság ellenőrzése alóli kivonására irányuló kormányzati kísérletet. Egy ilyen döntést ünnepelt volna az ellenzék, a lex CEU miatt utcára vonuló sokaság, és a nemzetközi visszhangja is kedvező lenne, talán a pártkatona jelzőt is lekoptatja az államfőről, a Fidesz-tábor harci tűzben égő kemény magja ugyanakkor aligha leplezné csalódottságát. Bár Soros-bérencnek valószínűleg nem nevezte volna a kormánysajtó Ádert.
Ha az elnök a törvényt alkotmányosnak, de például politikailag vagy hazánk nemzetközi megítélése szempontjából károsnak, elhibázottnak tartja, adja magát a politikai vétó lehetősége. Megfontolásra visszaküldheti a parlamentnek. Az eddigi tapasztalatok szerint azonban az ilyen aggályoskodáson hamar túllép a kormánytöbbség, és Áder Jánosnak a hamarosan érdemi módosítás nélkül újra elé kerülő jogszabályt másodszor már alá kell írnia. Ezen forgatókönyv esetében az államfő jelezhette volna komoly fenntartásait, világossá téve a kormányétól eltérő álláspontját, egyben azt üzenve, meghallotta a tiltakozók, köztük a tudományos élet színe-javának hangját. Csakhogy a kormányellenes tábor fundamentalista hangadóit ez nem győzné meg, ócska színjátékról, a jogállamiság látszatának fenntartásáról beszélnének. Főként arra hivatkozva, hogy ez a lépés a végeredményt tekintve ugyanazt eredményezi, mint ha egyből aláírta volna az elnök a kifogásolt törvényt. Ez tehát így csak időhúzás.
A harmadik, végül megvalósult lehetőség a lex CEU aláírása. Ebben az esetben azok, akik ellenzik a törvényt, s itthonról és külföldről az utcára vonulva, leveleket, felhívásokat megfogalmazva az aláírás megtagadására kérték vagy egyenesen szólították fel Áder Jánost, feltehetőleg a csalódás miatti haragjukat is részben rajta töltik majd ki. Nehéz nem tudomást venni a nyomásgyakorlásról, az elvárásdömpingről, de az államfő helyzete ez esetben egyik kicsit hasonlatos a bíróéhoz: függetlenítenie kell magát a külső tényezőktől, a közvélemény hangulatától. A döntés akkor szuverén, ha csak a törvény betűi és szelleme, valamint a belső lelkiismeret befolyásolja.
Áder János azzal, hogy az utolsó pillanatig kivárt a bejelentéssel, alighanem üzenni akart, finoman jelezte a kormányoldal eljárásával kapcsolatos fenntartásait. Az aláíráshoz fűzött nyilatkozatában kiállt az egyetem további működése mellett, lényegében ennek biztosítását kérte a kormánytól. Kérdés azonban, hogy az előre hozott kampány határokon is átharsogó zajában meghallja-e, s főként megérti-e minden érintett az elnöki üzenetet.
