Fontos beszélni még arról, hogy vékonyka haderőnk igazán ütőképes részét azok alkotják, akiknek vannak valós – ha nem is harctéri – műveleti tapasztalataik. Ami pedig legfőbb érvként szolgálhat a szerepvállalások mellett, az éppen a kívülről nehezen felmérhető diplomáciai jelentőség. Aki jelen van terepen, méghozzá érzékelhető erővel, annak súlya van a nemzetközi érdekérvényesítésben is, aki kimarad, azt egész egyszerűen nem veszik komolyan. Térségünk más államai is igyekeznek minél inkább kitölteni a pénzügyi keretek adta teret, és gyakorlatba ültetni a katonai együttműködést.
Trump elnök a NATO tagországaitól a védelmi kiadások növelését kérte; a mostani egy százalék körüli szintről hazánk is elindult az elvárt két százalék felé. Az orosz ügyleteinken és az iráni külön atomalkunkon azonban biztosan nem fognak túllépni a nyugati szövetségesek, az egy fenékkel két lovat megülni megoldás ezen a téren nem működik. Ez nagyban bizalmi kérdés. Akárhogy is, a diplomáciai viszály, a demokráciavita nagyon könnyen elérheti már a katonai együttműködés területét is, és ez nagy baj. A miniszterelnök szereti azt a szófordulatot, hogy érzi a puskapor szagát a levegőben, s a helyzet az, hogy most már érezheti is.
