Fájó ponton szúrt oda a hét közepén a magyar kormánynak a The Washington Post. Cikkük öt pontban foglalja össze, miként kellene megfékezni Magyarországot, mielőtt végleg az autoritarizmusba zuhan. Az írás három fő apropója a Freedom House jelentése – amely szerint a magyar sajtónál már a román, a bolgár és a tunéziai is szabadabb –, valamint a civil szervezetek és a CEU ellen indított kormányzati lépéssorozat. A nyitás önmagában nem meglepő, a folytatás, azon belül is az általunk most utolsónak hagyott pont annál érdekesebb. A lap felveti, tapasztalt nagykövetet kell Budapestre küldeni – szemben az előző tévés producerrel –; Trump elnöknek nyilvánvalóvá kell tennie, hogy nem szívesen látja Orbánt a Fehér Házban; vízumtilalmakat kell kivetni azokra, akik a CEU- és a civiltörvény megalkotásában részt vettek; Washingtonnak sürgetnie kell továbbá az EU-t, hogy figyeljen jobban a magyar miniszterelnökre.
Láttunk, olvastunk már hasonlót, ami azonban azt a bizonyos utoljára hagyott felvetést illeti, az már keményebb dió. Ez pedig a katonai együttműködés ügye, amelynek átmeneti visszafogását sürgette a lap. Fontos kérdés ez, fontosabb, mint amilyennek elsőre tűnik. A védelmi, illetve műveleti-missziós együttműködés területét a politikai csaták eddig ugyanis nem érintették, sőt dúlhatott akármilyen intenzitású vita a felek között, azt mindig mindenki elismerte, hogy katonai téren nincs probléma. Irak, Balkán, Afganisztán, most megint Irak, csak hogy az együttműködés fő területeit említsük, idetartoznak még a magyar légierőre időről időre ráháruló baltikumi feladatok és az amerikaiaknak a mieinkkel közös, gyakran magyarországi hadgyakorlatai. Az időzítés sem akármilyen, a katonai együttműködés visszafogását is sürgető írás épp az iraki kontingensünk 150-ről 200 fősre bővítéséről szóló parlamenti vitanap előtt jelent meg. Ez mindenképpen kínos, és ha Trump környezetében nyitott fülekre talál az ötlet, az szintlépés a kétoldalú kapcsolatokban – lefelé.
A hazai közvéleményben a legerősebb hang a missziók kapcsán az, hogy katonáinkat nem szabad háborús veszélynek kitenni, sem hazánkat a növekvő terrorfenyegetettségnek, háborúzgasson csak Amerika egymaga, ha nagyon akar. Csakhogy a képet árnyalja, hogy katonáink döntő többsége semmilyen harci műveletben nem vesz részt, a feladat főként kiképzésre, őrző-védő és csapatkísérő tevékenységekre korlátozódik, ráadásul biztonságosnak számító terepen. A kockázat és a kiszámíthatatlanság persze minden küldetés esetében fennáll, ezt a misszióra vállalkozó katonák is tudják. Jogos viszont az ellenzék azon kérdése, mit takar pontosan a mostani határozati javaslatban szereplő „katonai segítségnyújtás” kifejezés, ennél pontosabb definiálásra van szükség.
Fontos beszélni még arról, hogy vékonyka haderőnk igazán ütőképes részét azok alkotják, akiknek vannak valós – ha nem is harctéri – műveleti tapasztalataik. Ami pedig legfőbb érvként szolgálhat a szerepvállalások mellett, az éppen a kívülről nehezen felmérhető diplomáciai jelentőség. Aki jelen van terepen, méghozzá érzékelhető erővel, annak súlya van a nemzetközi érdekérvényesítésben is, aki kimarad, azt egész egyszerűen nem veszik komolyan. Térségünk más államai is igyekeznek minél inkább kitölteni a pénzügyi keretek adta teret, és gyakorlatba ültetni a katonai együttműködést.
Trump elnök a NATO tagországaitól a védelmi kiadások növelését kérte; a mostani egy százalék körüli szintről hazánk is elindult az elvárt két százalék felé. Az orosz ügyleteinken és az iráni külön atomalkunkon azonban biztosan nem fognak túllépni a nyugati szövetségesek, az egy fenékkel két lovat megülni megoldás ezen a téren nem működik. Ez nagyban bizalmi kérdés. Akárhogy is, a diplomáciai viszály, a demokráciavita nagyon könnyen elérheti már a katonai együttműködés területét is, és ez nagy baj. A miniszterelnök szereti azt a szófordulatot, hogy érzi a puskapor szagát a levegőben, s a helyzet az, hogy most már érezheti is.
