Nincs annál fájdalmasabb, mint amikor az embernek élete alkonyán tehetetlenül kell végignéznie, miként hullik darabokra az életműve. Így lehetett ezzel az elmúlt években Helmut Kohl is, akinél az elmúlt fél évszázadban talán senki sem tett többet Európa egységéért. Nemcsak nagy idők tanúja volt, hanem olyan formálója, aki nemzete érdekeit széles, európai keretekben volt képes értelmezni. S amikor a mai utódok könnyeikkel küszködve úgy jellemzik Kohlt, hogy maga volt Európa, akkor vele együtt csendben temetik el nagy álmát is. Mert – ha ez a hatalmas politikai örökség nem is omlott össze – most kétségkívül veszélyben van.
Komoly veszélyben, a legnagyobb baj pedig az, hogy jelenleg nincs a láthatáron olyan Kohlhoz hasonló formátumú politikus, aki képes lenne megragadni Európa hajójának kormányát. Keményen, határozottan és olyan állhatatosan, mondhatni konok módon, mint azt a volt német kancellár tette. A fedélzeten manapság többségében olyan tisztek vannak, akik értik ugyan a dolgukat, de csak saját részfeladataikat, valamint az ebből fakadó érdekeiket látják. Ki a motorház, ki az étterem, ki pedig a navigáció gondjait oldaná meg, a hajót azonban nem fogják fel egységes egészként. Ráadásul a fedélközben e tehetetlenséget látva már hangosan elégedetlenkednek az altisztek, és a kapitányi híd felé kacsingatva lázítják a legénységet. A kapitány eközben ahelyett, hogy megszabná az irányt, különalkukat kötve csendesíti az indulatokat, büntet és dicsér, a hangulatot figyelve forgatja a kereket. A hajó meg-megbillen, viharba kerülve pedig átcsap a fedélzeten a víz, sodor magával mindent, ami az útjába kerül.
Európa hajója most a leginkább olyan kapitányra és vele olyan csapatra vár, akiknek van valamiféle víziójuk a jövőről. Enélkül ugyanis az a bizonyos hajó csak céltalanul hányódik az egyre viharosabb tengeren, a legénység pedig mind kétségbeesettebb, és dühükben egyesek már inkább elsüllyesztenék magát a hajót is. Arról álmodoznak, hogy maguk mögött hagyva a sok idiótát, a mentőcsónakban legalább senki sem parancsol majd nekik. Arra persze nem gondolnak, hogy a süllyedő hajótest örvénye őket is beszippantja, ha pedig megússzák, jönnek a kalózok, akik a maradék aranyukat is elveszik.
Persze ahhoz, hogy egy hajó a világ óceánjain is tekintélyt parancsolóan szelje a vizet, erőt kell sugároznia. Ezt az erőt nem csak a test szilárdsága, a jó felépítés, a vízkiszorítás és a technikai felszereltség adja. Még egy jó kapitány is kevés a dicsőséghez, ha nincs közös cél, ami a legénységet csapattá formálja. A nagy cirkálókat mindezek mellett még az identitást formáló közös eszme teszi igazán naggyá.
Európának e válságos helyzetben újra kellene formálnia önmagát. Ehhez erőt és önbizalmat adhat az elmúlt hatvan év. E több mint fél évszázad talán legfontosabb tanulsága, hogy feladva a minden oldalon eluralkodott önzést, össze kell fogni. Anno erre az integráció formálóit ráébresztette a nagy világégés élménye, míg ma a globális átrendeződés mértéke, mindennapi életünk ijesztően gyors átalakulása fújhatna ébresztőt. Újabb határvonalhoz érkezett a világ, aki pedig most nem képes gyorsan reagálni, határozottan fellépni, erőt mutatni, az lemarad. Európa erejét a világ gazdaságában elfoglalt helye, technológiai fejlettsége adja, ez azonban ma már kevés. S a versenyképességet nem javítja, ha a kontinensen belül emelünk képletes falakat. Azt is látni kell, hogy Európát nem csak az EU jelenti, a szellemi közösség pedig a keresztény gyökerekben határozható meg.
Ebbe az irányba kellene elmozdulni. Valahogy úgy, ahogy ezt az utolsó nagy kapitány megálmodta. Mert ellenkező esetben, ha pár év múlva lenéz az égi mezőkről az óceánra, Európa még mindig impozáns hajója helyett lassan csak egy kétségbeesetten hánykolódó csónakot lát majd.
