Persze ahhoz, hogy egy hajó a világ óceánjain is tekintélyt parancsolóan szelje a vizet, erőt kell sugároznia. Ezt az erőt nem csak a test szilárdsága, a jó felépítés, a vízkiszorítás és a technikai felszereltség adja. Még egy jó kapitány is kevés a dicsőséghez, ha nincs közös cél, ami a legénységet csapattá formálja. A nagy cirkálókat mindezek mellett még az identitást formáló közös eszme teszi igazán naggyá.
Európának e válságos helyzetben újra kellene formálnia önmagát. Ehhez erőt és önbizalmat adhat az elmúlt hatvan év. E több mint fél évszázad talán legfontosabb tanulsága, hogy feladva a minden oldalon eluralkodott önzést, össze kell fogni. Anno erre az integráció formálóit ráébresztette a nagy világégés élménye, míg ma a globális átrendeződés mértéke, mindennapi életünk ijesztően gyors átalakulása fújhatna ébresztőt. Újabb határvonalhoz érkezett a világ, aki pedig most nem képes gyorsan reagálni, határozottan fellépni, erőt mutatni, az lemarad. Európa erejét a világ gazdaságában elfoglalt helye, technológiai fejlettsége adja, ez azonban ma már kevés. S a versenyképességet nem javítja, ha a kontinensen belül emelünk képletes falakat. Azt is látni kell, hogy Európát nem csak az EU jelenti, a szellemi közösség pedig a keresztény gyökerekben határozható meg.
Ebbe az irányba kellene elmozdulni. Valahogy úgy, ahogy ezt az utolsó nagy kapitány megálmodta. Mert ellenkező esetben, ha pár év múlva lenéz az égi mezőkről az óceánra, Európa még mindig impozáns hajója helyett lassan csak egy kétségbeesetten hánykolódó csónakot lát majd.
