Van egy roppant nagy különbség Magyarország és a hozzá mostanában előszeretettel hasonlított illiberális demokráciák – Oroszország, Törökország, Fehéroroszország – között. A legkevésbé sem arra gondolok, hogy az oroszoknál például sokkal kevésbé ostoba, ennek okán lényegesen színvonalasabb és hatékonyabb a propaganda. Vagy hogy abban a tágas térségben nem nímandok, hanem tehetségesebb-formátumosabb figurák teszik el a komolyabb pénzeket. Inkább arra, hogy miközben Isztambulban, Minszkben és Moszkvában tömegesen passzírozzák be a rabomobilokba a rendszer ellen tüntetőket – és el is zárják őket tizenöt–harminc napra –, addig Budapesten hajuk szála sem görbül az egyszerre dühösen és vidáman rajcsúrozó fiataloknak. Ebben az országban és ebben a városban bátran lehet piknikezni az Oktogon kellős közepén bármikor. Ebből is kitűnik: az illiberalizmus fokozatai és árnyalatai számosak.
Tényleg érdekes megfigyelni, hogy Orbán Viktor második-harmadik ciklusában milyen óvatosan bánnak az utcára vonuló elégedetlenekkel. Mint a hímes tojásra, úgy vigyáznak ifjú kritikusaikra, ellenfeleikre és ellenségeikre. Azokban az esetekben is, amikor vagy eleve bejelentetlenül fejezik ki a véleményüket, vagy a tervezett események torkollnak forgalomkorlátozó afterpartikba. Nem is igazi diktatúra az ilyen.
Hogy miért megy ez így? A válaszok kézenfekvők. Először is: az Orbán-csapat nem hülye, rengeteget tanult a Gyurcsány-kormány 2006-os balfogásaiból. Abban, hogy zavargásokba torkollott az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése utáni tömeges felháborodás, az eredendő dühön túl a politika és az erőszakszervezetek reakcióinak ostobasága is jelentős szerepet játszott. Ezenfelül a miniszterelnök tisztában van vele: egy olyan európai uniós tagállamban, amilyen a miénk, megengedhetetlen, hogy moszkvai vagy minszki típusú akciókat fotózhasson-filmezhessen a média. Nekünk ez akkor sem állna jól, ha zavargásokat bármelyik amerikai vagy nyugat-európai nagyvárosból láttunk már. Az más. Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek.
Ehhez képest is különös, hogy mi motiválja azokat a fideszes rémképeket, amelyek előbb a kormánysajtóban bukkantak fel néhány hete, legutóbb pedig Kövér László hozakodott elő velük. A házelnök a martosi szabadegyetemen tartotta fontosnak elmesélni, hogy forró időkre kell készülni. A Soros György támogatta szubkultúra mindent meg fog tenni ősszel, hogy polgárháborús pszichózis uralkodjon el Magyarországon. A prímet a külföldről finanszírozott civil szervezetek viszik majd ez ügyben. A legbrutálisabb: ez a rusnya szövetség – ellenzék, álcivilek, Soros stb. – arra szövetkezik, hogy a Fidesz ne nyerhesse meg a 2018-as választást. Mi tagadás: valóban rettentő idegen egy demokráciától, hogy az ellenzék győzelemre törne. Már ha bírna.
Kissé talán fura, hogy a felmérések szerint változatlanul toronymagas éllovas októberi forradalmat vizionál – arab tavaszos, sajnálatos kijevi eseményekes mintára –, nyilván fel is vetődik, hogy mi lehet vele a célja. Tudnak valamit? Elébe mennének? Tényleg ennyire rettegnek a sorosistáktól? A komplett nyugati világtól? Konfliktusokat provokálnának, hogy mégis odacsaphassanak? Szerintem ez mind nem valószínű. Egyenként nem.
Akkor sem, ha elégedetlenségből épp elegendő lesz itt, és kétségtelen, hogy jut belőle őszre-tavaszra is. Az igazság ez lehet: mivel a szisztéma a szembenállásra épül – mi vagyunk mi, ti vagytok ők –, az ellenségek pátyolgatását-építgetését nem szabad abbahagyni. Nem könnyű ezt akkor, amikor az ellenzék nagyrészt alkalmatlan, a brüsszelezés ereje fogyóban, a migránsok nem óhajtanak idejönni, és Soros is csak egy bácsi, bármekkora mennyiségben sokszorosítják eurokék alapon. Kell valami, amiben van erő, energia, fiatalos tűz. Miközben mi magunk menthetetlenül öregecskedünk. A lázongás, a forradalom, a pszichózis hátha ilyen. A teszt verbális része elkezdődött, van idő megfigyelni, működhet-e ideje jöttén élesben. Amennyiben mégsem, keresnek mást. Addig, amíg el nem vétik a lépést.
