„Bűnünk az, hogy korosztályunk másképp él, mint jó apáink,
nem hasonlít mit se rájuk, náluk néha többre vágyik már.”
Tegnap volt ötven éve, hogy bemutatták az Ezek a fiatalok című filmet, amely kikövezte a magyar beatzenekarok útját a fősodorba. A fenti sorokat a húszéves, bubifrizurás Zalatnay Sarolta énekli a vásznon a Metro zenekar kíséretével: nem igazán dühösen, épp csak egy kicsit megvető félmosollyal, játékosan. A film egy mai fiatal szemével nem tűnik forradalminak – hol van már az az ingerküszöb, amit Szörényi Levente egy évvel korábban, 1966-ban a táncdalfesztiválon lépett át? Ám egy tanulságot egyértelműen levonhatunk: a „fiatalok” lázadása az „öregek” fennálló status quójával szemben univerzális, vissza-visszatérő és politikai rendszerektől független jelenség. Az Ezek a fiatalok keletkezéstörténete épp arról szól, hogy az addig a tűrt-tiltott határmezsgyén egyensúlyozó új, nyugati eredetű zenét elfogadhatóvá, rendszerkonformmá tegye a párt kultúrpolitikusai és a szélesebb, idősebb tömegek számára. A mindenkori fiatalság ugyanis szabály szerint mindig máshogy fog gondolkozni: más eszmék, más zenék, könyvek, jelenségek hatnak rá. Elkerülhetetlenül egy más világban nőnek fel, mint szüleik. Döntő, hogy aztán ezt a jelenséget hogyan kezelik az idősebb generációk – és ideértjük a politikai elitet is. Robbanás lesz belőle? Vagy csendes, lassú forradalom? Netán beletörődés?
Ha az elmúlt évekre tekintünk, a mérleg vegyesnek tűnik. Csütörtöki címlapsztorink szerint felmérések bizonyítják, hogy a magyar fiatalok egyre nagyobb számban tervezik a kivándorlást, politikai aktivitásuk pedig alacsony, ami jelentős részben tulajdonítható annak, hogy a politikai közbeszéd lezüllésével párhuzamosan az iskolákban sem segíti elő semmi a demokratikus szocializációt. A Magyar ifjúság 2012 felmérés egyik legijesztőbb eredménye például az volt, hogy a megkérdezett nyolcezer, 15 és 29 év közötti fiatal hetven százaléka (!) gondolta úgy, hogy a mostani állapothoz képest mindent egybevetve jobb volt a Kádár-korszak. Olyan emberek, akik a Kádár-korszakban legfeljebb az óvodát járták ki. De az is igaz, hogy ha az elmúlt hét évben bármilyen mértékben is meghátrált valamilyen ügyben a regnáló kormány, akkor a fiatalok keze valahogy benne volt a dologban. A Hallgatói Hálózat tüntetései, az egyetemi diákság ellenállása nyomán változott a felsőoktatási koncepció. A mind ez idáig az elmúlt hét év legnagyobb kormányellenes tüntetésének számító netadó elleni vonulásokon döntően fiatalok vettek részt. Tavaly a közoktatásról szóló viták alatt rengeteg diák vette fel a kockás inget. Idén év elején pedig egy csupa fiatalból álló új párt, a Momentum gyűjtött össze elég aláírást ahhoz, hogy a kormány fülét-farkát behúzva inkább visszavonja az olimpiai pályázatot, mint hogy akár egy városi népszavazáson szembesüljön a választók akaratával. Aztán jött a CEU-ügy, ahol szintén a fiatalok vitték a prímet.
A kutatásokból persze az is kiviláglik, hogy a fiatalok látják a rendszer kulcsproblémáit, amelyek nem csupán a jelenlegi kormánypártokhoz kötődnek. Sarkos, jobb kifejtésre váró ítéletek ezek: a politikusok korruptak, hazudnak, senki sem képviseli a választók érdekeit. Mindenki érzékeli, hogy a rendszerváltáskor felhúzott és 2010-ben átalakított politikai rendszer kiüresedett, a demokratikus intézményeknek pedig lassan nagyjából annyi értelmük van az önkormányzatiságtól a parlamenten át az Alkotmánybíróságig, amennyi a Kádár-rendszerben volt. (Ennyiben örülhet az a hetven százalék, aki visszasírja.)
Sajnos a levont következtetések is hasonlóan sarkosak és egyszerűek maradnak: kivonulás a politikai életből, súlyosabb esetben kivándorlás az országból. Ez pontosan az az út, amit a mindenkori kormány is el szeretne érni, legalábbis az első felét – mindent meg is tesznek ezért, és ebben sokszor politikai ellenfeleik is partnerek. Hiszen ők is tudják: a fent sorolt példák bizonyítják, hogy nem reménytelen a cselekvés útja.
