Nagy volt a barátság néhány napja Ankarában a harmadik török–magyar stratégiai tanácskozáson. Binali Yildirim török kormányfő például még a Galatasaray névre szóló, aláírt mezével és egy labdával is megajándékozta a futballrajongásáról jól ismert Orbán Viktort. Igaz, ezzel a meglepetéssel kicsit talán mellélőttek. A magyar kormányfőnek ugyanis akár egy egész csapatra való meze is lehet, hiszen jó ismerőse az isztambuli klub korábbi elnöke, Adnan Polat. A török üzletembertől egy ilyen apró figyelmesség igazán kijárt volna, ha már milliárdokat kaszált egyebek közt a törökországi és iráni kereskedőházak üzemeltetésének elnyeréséből. Recep Tayyip Erdogan török államfő pedig a politikusoknál megszokott, kimért kézfogás helyett meleg öleléssel üdvözölte Orbánt. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Ha Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke „viccesen” pofozkodhat, Donald Trump amerikai elnök meg csontroppantó satuba foghatja politikustársai kezét, és tekintélyt parancsoló bunkósággal lökheti odább a montenegrói miniszterelnököt, akkor Erdogannak is engedtessék meg ez a törökös diplomáciai szívélyesség.
Egyébként sincs okunk haragudni egymásra. Másutt még évszázadok sem kellenek, hogy gyilkos ellenségekből kebelbarátok váljanak, gondoljunk csak a francia–német tandemre vagy a japán–amerikai szövetségre! Hol van már az a százötven éves megszállás, Zrínyi Miklós, Hunyadi János meg Dobó István? Ma már a fél ország Szulejmánért izgul a tévében, a kormányfő szerint Törökország Európa védelmezője, a törökök szemében meg eddig is kedves testvérnép voltunk. Sőt, talán olykor a magyarok egy jelentős része is közelebbinek érzi magához a törököket, mint egy angolt vagy egy franciát. A történelem gazdasági kérdésekben amúgy is rossz tanácsadó. Az osztrákokkal, németekkel vagy hollandokkal ellentétben mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy visszautasítsuk Törökország barátságát.
Főleg, mert a kedves szavak ingyen vannak. Orbán Viktor körbeudvarolhatja Erdogant, elítélheti a puccskísérletet, könnyen ígérhet neki támogatást, vízummentességet, uniós csatlakozást vagy akár a csillagokat az égről. Nem kell attól félnie, hogy szavainak komolyabb következményei lesznek, hiszen a csatlakozási tárgyalások már régen befagytak, és különösen a puccskísérlet után esély sincs az olvadásra. A kapcsolat így győztes–győztes helyzetet teremt. Magyarország barátjának mondhat egy erős középhatalmat, és úgy érezheti, a nagyok klubjában játszhat. Törökország pedig szövetségest talál az utóbbi időben meglehetősen ellenséges Európai Unióban, egy uniós tagállamot, ahol még örömmel fogadják Erdogant. Mellékhatásként még a kereskedelmi kapcsolatok is fellendülnek egy kicsit, még ha az ötmilliárd dolláros forgalom mantrázása eddig nem is érte el a célját. Ezt a gyümölcsöző módszert Orbán egyébként éppen a török elnöktől kölcsönözte, aki beszédeiben gyakran dörgedelmesen fenyegeti az Európai Uniót, szerencsére anélkül, hogy aztán a tettek mezejére lépne. Gond nem is ezzel van. Nem feltétlenül Magyarország feladata, hogy vendégségben szót emeljen az emberi jogi aggályok, több tízezer ember bebörtönzése, a sajtó és az ellenzék ellehetetlenítése ellen – a delegáció kínosan ügyelt is arra, hogy hasonlóra még egy fél mondattal se utaljon. Aggodalomra inkább az adhat okot, hogy a magyar miniszterelnök esetleg kedvet kap, és mást is eszébe jut lemásolni török kollégájától. Hiszen a sokat emlegetett „illiberális demokrácia” egyik mintaállama éppen Erdogan Törökországa.
És a magyar kormányfő mostanában furcsán választ barátokat. Májusban egy pekingi konferencián Vlagyimir Putyin orosz, Alekszandr Lukasenko fehérorosz elnök és Recep Tayyip Erdogan mellett pózolt mosolyogva, miközben az unióban már szinte csak a lengyelek állnak szívesen mellé a csoportképen. Talán Helmut Kohl szombati temetésén még eszébe jutott, ki az igazi példakép.
