A miniszterelnök idei tusványosi előadásáról sok mindent lehet mondani – én is mindjárt hozzáfűzök ezt-azt –, egyvalami azonban vitán felül áll: Orbán Viktor koherens, zárt világképet kínált a Fidesz–KDNP potenciális szavazóinak, a saját szemszögéből világosan megfogalmazva, európai összefüggésekbe is ágyazva a jövő évi parlamenti választás tétjét. Ez a megállapítás akkor is megáll, ha az elhangzottak felszínét kicsit megkapargatva mindenütt fölfeslik a propaganda valóságot borító szövete. Túlzás lenne azt mondani, hogy a magabiztosan fellépő kormányfő csupán a magyar valóság fölött lebegő látszatvilággal bódítja híveit, bár az is igaz, hogy a kellemetlen témákat ezúttal is gondosan elkerülte. Sok ponton helyes diagnózis, a jövő folyamatait előre megérző ösztön, valamint igazságok, féligazságok és füllentések egyvelege alkotják az orbáni világképet.
Utóbbira néhány példa. Nem a magyar kormány állította meg a menekültáradatot két éve, hiszen hazánk előbb tömegével átengedte, majd a kerítéssel más irányba terelte a Nyugat-Európába igyekvőket; a balkáni útvonalat másfél éve az Európai Unió és Törökország megállapodása zárta le. Az sem igaz, hogy a Fidesz mindegyik hazai ellenfele lebontaná a kerítést, és feláldozná a nemzeti szuverenitást a brüsszeli törekvéseknek engedve. A bankoktól és a multiktól a pénzt a családokhoz átcsatornázó kormányról fölfestett romantikus kép is szebb a valóságosnál: az úgynevezett stratégiai megállapodásokkal a hatalom versenyelőnyt biztosít a hazai vállalkozásokkal szemben a közpénzekkel nyakon öntött nagy nemzetközi vállalatoknak. Amikor pedig a miniszterelnök a kulcságazatok nemzeti kézbe vételéről – sok esetben valójában egy szűk körnek történő átjátszásáról – lelkendezik, a hazafias retorika mázával igyekszik láthatatlanná tenni olyan apróságokat, mint hogy az energiaszektor profitját ma leginkább a magyar állam fölözi le, mégpedig úgy, hogy az energiahordozók árának csökkenését megállítja a határon. Így „védve” a piactól, esetünkben az újabb rezsicsökkentéstől a magyar fogyasztót.
Az ellenzék – amelyet felületesen, terjedelmi okból most egy tömbként kezelek – természetesen igyekszik leütni az ehhez hasonló magas labdákat, ám súlyosan téved, ha azt hiszi, ezzel elvégezte a munkát. Azok szájából, akiknek közük volt a 2010 előtti országláshoz, a mégoly jogos bírálat is hiteltelen. Azzal az időszakkal összevetve ugyanis kiállja a próbát a második és a harmadik Orbán-kormány. Talán a korrupciói mértékét, mélységét, a rendszer szíve közepévé válását leszámítva. Orbán Viktor a menekültügyet ostoba lenne elengedni, a csúsztatásai sem feledtetik a tényt, hogy a határok védelmének kérdésében neki volt igaza. A Soros-kampány pedig minden túlzása és alávalósága mellett egy valós befolyásolási kísérletre hívja fel a figyelmet. A beszéd legpimaszabb része Brüsszelről szólt: a kormányfő úgy tett, mintha a valódi döntések az unióban a Juncker-féle bizottságban, nem pedig a tanácsban születnének, amelynek ő is a tagja. A lengyel igazságszolgáltatás bedarálása elleni fellépés kárhoztatása, az uniós alapértékek bármilyen védelmének az inkvizícióhoz való hasonlítása a haszonelvű politikai cinizmus iskolapéldája. Ez nem az Európai Unió megújításának, hanem a szétverésének a terve.
Ezzel együtt az ellenzék jól tenné, ha a bírálatokon túl tanulna is a miniszterelnöktől. Közösségépítést, stratégiai gondolkodást. És hét év egy helyben járás után végre levonna néhány következtetést a történésekből. Saját történet, hasonlóan egységes világkép nélkül nincs esély a kormányt elutasító, jelenleg tanácstalan választói tömegek megszólítására. Lehet siránkozni, a szűkülő lehetőségekre, a végtelenített agylágyító kormánypropagandára vagy a választási rendszerre mutogatni. De az el nem végzett munka felelőssége másra át nem hárítható. Orbán Viktor a hét végén mindenkinek feladta a leckét, aki a kihívója szeretne lenni jövő tavasszal.
