Az ellenzék – amelyet felületesen, terjedelmi okból most egy tömbként kezelek – természetesen igyekszik leütni az ehhez hasonló magas labdákat, ám súlyosan téved, ha azt hiszi, ezzel elvégezte a munkát. Azok szájából, akiknek közük volt a 2010 előtti országláshoz, a mégoly jogos bírálat is hiteltelen. Azzal az időszakkal összevetve ugyanis kiállja a próbát a második és a harmadik Orbán-kormány. Talán a korrupciói mértékét, mélységét, a rendszer szíve közepévé válását leszámítva. Orbán Viktor a menekültügyet ostoba lenne elengedni, a csúsztatásai sem feledtetik a tényt, hogy a határok védelmének kérdésében neki volt igaza. A Soros-kampány pedig minden túlzása és alávalósága mellett egy valós befolyásolási kísérletre hívja fel a figyelmet. A beszéd legpimaszabb része Brüsszelről szólt: a kormányfő úgy tett, mintha a valódi döntések az unióban a Juncker-féle bizottságban, nem pedig a tanácsban születnének, amelynek ő is a tagja. A lengyel igazságszolgáltatás bedarálása elleni fellépés kárhoztatása, az uniós alapértékek bármilyen védelmének az inkvizícióhoz való hasonlítása a haszonelvű politikai cinizmus iskolapéldája. Ez nem az Európai Unió megújításának, hanem a szétverésének a terve.
Ezzel együtt az ellenzék jól tenné, ha a bírálatokon túl tanulna is a miniszterelnöktől. Közösségépítést, stratégiai gondolkodást. És hét év egy helyben járás után végre levonna néhány következtetést a történésekből. Saját történet, hasonlóan egységes világkép nélkül nincs esély a kormányt elutasító, jelenleg tanácstalan választói tömegek megszólítására. Lehet siránkozni, a szűkülő lehetőségekre, a végtelenített agylágyító kormánypropagandára vagy a választási rendszerre mutogatni. De az el nem végzett munka felelőssége másra át nem hárítható. Orbán Viktor a hét végén mindenkinek feladta a leckét, aki a kihívója szeretne lenni jövő tavasszal.
