Nincs túl hálás munkája Staffan de Misturának. Ő ugyanis az ENSZ szíriai különmegbízottja. Feladata az lenne, hogy békét teremtsen, vagy legalábbis hogy közvetítsen a szemben álló felek között. Közülük ugye az egyik a szíriai kormány, ez még kézzelfogható. A másik az ellenzék, ám hogy ők pontosan kit és mit képviselnek, és milyen befolyásuk van a szíriai eseményekre, az már fogósabb kérdés. Márpedig ha ebben is vita van, nem csoda, hogy eddig nem is jutottak sokra. Szegény különmegbízottnak nem termett sok babér. Még egy tartósabb fegyvernyugvást vagy a segélyszállítmányok eljuttatásának biztosítását sem sikerült tető alá hozni, nemhogy valamiféle politikai megoldást. Azért Misturáék újra és újra nekifutnak, elsősorban a nemzetközi közvélemény megnyugtatására. Így el lehet mondani, hogy „gőzerővel” dolgoznak a békén, nem csak tétlenül nézik egy ország elpusztítását. Hétfőn hetedik alkalommal ültek össze Genfben, ám ez ma már nemhogy a címlapokra nem kerül, de nagyon a hírekbe sem.
Azért ne húzzuk rá a vizes lepedőt Staffan de Misturára! A kudarc nyilván nem az ő hibája. Még csak nem is az ENSZ-é vagy a tárgyalófeleké. Az ő kezük meg van kötve. Láthattuk viszont néhány napja, hogy két szabad és erős tenyér kézfogása milyen eredményekre képes. Donald Trumpnak és Vlagyimir Putyinnak Hamburgban elég volt valamivel több mint két óra – aminek csak egy részét szentelték Szíriának –, és sikerült az, ami Genfben többhetes tárgyalássorozat után sem: egy egyelőre működőképes tűzszünet elérése. Ez aztán a pillangóhatás! Egy amerikai és egy orosz Németországban megegyezett valamiben, felemelték képzeletbeli telefonjaikat, mire Szíriában Aszad-párti és lázadó, síita és szunnita haptákba vágta magát. Örökké persze ez sem fog tartani, és nem tör ki hirtelen a béke. Az azonban világossá vált – ha eddig esetleg bárkinek kétséges volt –, hogy ki, kik mozgatják valójában a szálakat.
A kérdés inkább a miért. Kinek jó az, hogy Szíria romhalmazzá változik, hogy szélsőségesek prédálják fel az országot? Szaddám Huszein idejében még legalább lehetett az olajra mutogatni, de most? Mit nyernek a „játékosok” a véget nem érő háborúval? Az világos, hogy az egész kinek rossz. A közel-keleti háborúsdi eddig távoli nagypolitika volt, műsor a televízióban, de most saját bőrünkön érezzük: az Európai Unió kis híján beleroppant a menekültválságba. A szíriai emberáradat keltette vihar már elvonult, de a felvert hullámok még nem ültek el. A krízis nem egységbe kovácsolta, hanem szétforgácsolta a tagállamokat. Ráadásul a szíriai sivatag összegyűjtötte Európa összes elvadult szélsőségesét, hogy gyilkológépezetként köpje vissza őket a „hitetlen” fejlett világba.
A gyenge és megosztott Európai Unió érdekében áll az oroszoknak. Sőt azzal, hogy Oroszország katonailag Szíriában is megkerülhetetlen tényező lett, végre a világpolitikában is újra megvetette a lábát, tovább tágítva az Egyesült Államok egyeduralmán keletkezett korábbi hajszálrepedéseket. De nyugati szövetség ide vagy oda, aligha bánják Washingtonban, hogy az európai kistestvér nem próbál túl nagyra nőni. A Közel-Keletre pedig eddig is úgy tekintettek Amerikában, mint a saját játszóterükre, ahová nem szívesen engedtek be másokat. Nem utolsósorban annak Izraelben is mindig örülnek, ha az arab államok egymással vannak elfoglalva, nem velük vagy a palesztinokkal. És akkor még nem is említettük a térség középhatalmait, Törökországot, Szaúd-Arábiát, Iránt, amelyek mind saját pecsenyéjüket sütögetik, egymás elől ellesve a falatot.
Hagyjuk a találgatást! Szíriában, és összességében a Közel-Keleten az ezernyi széthúzó, másutt meg összefonódó érdek mentén már szétbogozhatatlan csomóvá kuszálódtak össze a szálak. Az viszont Hamburgban kiderült, milyen jó lenne, ha többször beszélnének azok, akik a legerősebben rángatják azokat. És akkor végre Staffan de Mistura is nyugdíjba mehetne.
