Életem legrosszabb lángosát júliusban ettem Ábrahámhegyen. Az egyébként kellemes strandfürdő egyik büféjében kértem ki egy sajtos-tejfölöst. Indokolatlanul hosszú ideig készült, de bizonyította, hogy nem csak a hamar munka lehet rossz. A tejföl híg volt, a „sajt” pedig még az igénytelenebb helyeken sajtpótléknak használt, a boltokban gyakran pizzafeltétként kínált, a dietetikus szakirodalomban tejtermék-imitátumnak nevezett élelmiszerek között is a legalsó kategóriát képviselte. Tésztája valamelyest a pizzáéra emlékeztetett, ám ezért a valamiért Olaszországban valószínűleg ölnének is. Mi nem öltünk, csak fásultan legyintettünk: a Balaton, majd harminc évvel a rendszerváltás után, még mindig ilyen.
Illetve: ilyen is.
Mert azért bőven vannak biztató jelek. Helyi vállalkozók, borászok, vendéglősök törik a fejüket, hogyan lehetne a Balaton végre az, amire teremtetett: európai szintű attrakció. A Laposa-pince vezetője, Laposa Bence, a Balatoni Kör tagja nemrég a Magyar Nemzet Magazinnak adott interjújában kapásból felsorolt több tucat szempontot, amelyeket figyelembe véve a tó és környéke – nem holnap, de középtávon, nem könnyen, de nagyon szívós és következetes munkával – elfoglalhatná méltó helyét a kontinens turisztikai térképén. A borász beszélt a „beachhangulat” hirdetésének és sulykolásának kárairól, az aktív turizmus felértékelésének szükségességéről, annak a gyakorlatnak a megszüntetéséről, hogy sok helyen egyszerűen szemetet etetnek az emberekkel. Szó esett összbalatoni taxirendszerről, a tó körüli, összehangolt közlekedés megszervezéséről, a kerékpáros turizmus támogatásáról, a falvakat és hegyoldalakat tönkretevő építkezések szigorú ellenőrzéséről. És persze az örök slágertémáról, arról, hogy a Balaton partját egyszerű halandó szabadon, a nyaralók és a fizetős strandok miatt gyakorlatilag nem közelítheti meg.
Most azonban nem a civileknek áll a zászló – a Balatonnál sem. És nem is a partok felszabadításáért küzdőknek. Nem véletlenül jött elő a minap Gőgös Zoltán szocialista képviselő a Balaton-törvény módosításának ötletével, felvetve, hogy a még megmaradt vízparti táborozóhelyek tulajdonosai csak kemping üzemeltetését szolgáló épületeket – vizesblokkokat, éttermet – húzhassanak fel a területükön. Az ötletet nyilván nem gondolta komolyan, pusztán politikai figyelemfelhívásnak szánta: Gőgös szerint jelenleg semmi sem akadályozza meg a nemrég a balatoni kempingek zömét megszerző Mészáros Lőrincet és körét abban, hogy a kezükbe került helyek területét felparcellázzák, hogy oda aztán nyaralókat és apartmanokat építsenek.
A félelem nem alaptalan. A miniszterelnök és köre ugyanazt csinálja legvonzóbb és legpiacképesebb turisztikai „termékünk” környékén, amit máshol: a szemünk láttára vásárolja fel azokat a helyeket, amelyek után később az épp általa hozott-alakított törvényeknek hála vonzó támogatásokat lehet kapni. Kemping-korszerűsítésre például ötmilliárd forintot. A balatoni turizmus fejlesztésére az elkövetkező években ilyen-olyan jogcímeken 365 milliárdot. Mészáros Lőrincnek, a miniszterelnök vejének és a köröttük csoportosulóknak tehát nagy szerencséjük volt, hogy épp mostanában sátortáborok, szállodák, vitorláskikötők és egyéb balatoni ingatlanok vásárlására szottyant kedvük.
A kisgömböcként dagadó Mészároson olykor mosolyogni szokás. Pedig nincs miért: az, aki őt mozgatja, a jövőnket veszi el. A Balatonnál is. Helyzetbe hoz arra érdemteleneket, egész partszakaszokat, üzletágakat játszva a kezükre, míg a valódi, szerves fejlődés letéteményeseit, az önerejükből erősödő, ötletekkel és nagy helyi kötődéssel, munkabírással rendelkező balatoniakat alig támogatja. Az országot, benne a Balaton értékes turisztikai ingatlanait egyszer már mások privatizálták, nem szerettük őket érte. Ma sajnos úgy tűnik, az idő nem csak az ábrahámhegyi lángososnál állt meg.
