A parodisztikum nem ebben az egy esetben érvényesül. A helyzet az, hogy hiába tudja jól Orbán Viktor, hogy a futball fontos identitásképző erő – mint a tavalyi Európa-bajnokság alkalmából is kitűnt –, ez csak nemzetközi kontextusban érvényesíthető. Ahhoz, hogy áldassék a stadion- és csapatépítők neve, minimum kontinentális sikerekre lenne szükség. Ám azokat nem adják ingyen. Megváltozott a világ azóta, hogy közép- és kelet-európaiak is nyerhettek nemzetközi kupákat, és hogy világ- vagy Európa-bajnokságokon apró országok is diadalmaskodhattak. A tőke a sztárbajnokságokban és a nagy futballnemzeteknél van. Soha nem stimmelt még ennyire a kis pénz, kis foci szlogen. Az NB I-ből akkor sem lesz Premier League, ha a felcsúti zsoldosok egyszer felhágnak a dobogó tetejére.
De mi lehet a nagy-nagy cél akkor, amikor a határon túli klubokat és akadémiákat is – Munkácstól Eszékig, Szeredától Szerdahelyig – egyre lendületesebben szórják meg milliárdokkal? Tán csak nem a lopakodó nemzetegyesítés?
Komoly dolgokkal ne tréfáljunk. Amúgy is volna itt még néhány lehetőség. Kettő, mert a harmadikkal – miszerint ezek is kifizetőhelyek lennének – nincs kedvem foglalkozni. Az egyik: az odaáti tehetségek felfedezésével és átszippantásával hosszabb távon mégiscsak javítható lenne a minőség. Lám, a magyar jégkorong sikereiben is mekkora szerepet játszottak a székelyek. A másik: maga a miniszterelnök és farvizén a többiek – lőrincestül-sesztákostul – igazándiból futballmenedzserek szeretnének lenni. Nem csupán lélekben, konkrétan is. Jönni-menni, adni-venni, meccset nézni, szurkolni, szotyolázni, pénzt keresni, élni boldogan. Ha az orosz multimilliárdosok és a katari emírek nívója elérhetetlen is – az államkassza tartalma köztudomásúlag nem kimeríthetetlen –, regionális minikrőzussá miért ne hízhatna az Orbán-kompánia? Nem is járnánk rosszul – persze főként akkor, ha ez lenne a főállása a társaság összes tagjának.
