Megnyúzni elevenen! – nemcsak a brutálisan megkínzott-elpusztított Szomolnok utcai cica bánatos gazdája büntetné ilyen szigorúan a rémség elkövetőit, magyarok sokasága nyilatkozott hasonlóan az elmúlt napokban. Zengett-zsongott a közösségi média, amely mára a társadalmi ítélkezés elsőrendű terepe lett, és amelynek hatásai alól senki sem vonhatja ki magát. A magyar rendőrség sem. A III. kerületi nyomozók legalábbis rekordgyanúsan rövid idő alatt kerítették kézre a gyanúsítottakat.
Ha össznépi a felháborodás, akkor nem szabad lacafacázni. Muszáj menni-nyomulni azonnal, hogy érezhessük: egyenruhásaink a helyükön vannak, szolgálnak és védenek, mindent megtesznek, hogy a bűnözők ne szaladgálhassanak szabadlábon. Vagyis hogy nyugtázhassuk: vannak működő dolgok, lám-lám, mégsem következmények nélküli országban élünk.
Ünneprontó szándék nélkül mondom: elképzelhető persze, hogy két penetráns macskagyilkost egyszerűbb nyakon csípni, mint felszámolni egy autótolvaj-bandát – hogy az inkább és még inkább fehér galléros kompániák által elcsaklizott tíz- és százmilliókról, milliárdokról pár percig még ne beszéljünk. Félreértés ne essék: módfelett örvendek a fejleményeknek magam is, jó helyen van a bilincs a csuklókon, amelyek tulajdonosai ilyen cselekedetekre képesek. Akkor is, ha ez idő szerint, előzetes letartóztatásuk eredményeként a cella hűvösében ücsörögve talán nem is feltétlenül értik ezek a fickók, hogy mi miért történik velük. Hiszen az az állat csak egy állat volt! No igen, az a helyzet, hogy bár még mindig nem mindenki számára világos, nem mentesít senkit a törvények nem ismerete semmitől. Az állatkínzás büntetőjogi kategória, ez akkor is tiszta sor, ha a bíróságok az eddigiek során csak a lehető legritkább esetekben szabtak ki hasonlókért letöltendőket.
Közben az imént is hivatkozott társadalom váltig álmélkodik, hogy miféle emberek képesek efféle galádságokra. Többen feltételezték, hogy éretlen kamaszok lehettek ily mértékig aljasok és megfontolatlanok, erre kiderült, hogy 37 és 24 éves férfiakról van szó. Elképesztő ez is – de abba a részletek beható ismerhetősége híján egyelőre nem mennék bele, hogy miféle defektusok motiválhatták őket.
Ezekre az egyéb részletekre úgyis fény derül a vonatkozó eljárások során. Amelyek végén ha elevenen nem is nyúzatja meg a tetteseket a bíróság – a büntető törvénykönyv nem tartalmaz hasonló szankciót –, az ítélet várhatóan példás lesz. Amelyet remélhetőleg elégedetten – bár nem a viták mellőzésével, az lehetetlen – vehet majd tudomásul a társadalom a közösségi médiában és egyébként is.
Viszont a rendőrség nehéz és felelősségteljes munkája iránti tiszteletem kifejezése mellett is szóba hoznám: miért is nem élünk következményekkel járó országban máskor is? Olyan ügyekkor, amelyek ennél kisebb viharokat kavarnak az interneten. Amelyek áldozatául nem ártatlan-védtelen állatok esnek. Hanem emberek. Netán közpénzek. Tényi István, az exfideszes feljelentőbajnok mesélte lapunknak a minap: egyértelműen romlott a rendőrség és az ügyészség hozzáállása a korrupció- és bűncselekménygyanús ügyekben. A kényes esetek többségében el sem járnak, vagy ha mégis, csak ímmel-ámmal. Ha indul is nyomozás, nem látni a végét. De nagyobb ügyekben, gazdasági visszaélések gyanúja esetén, politikusokat érintő kérdésekben eleve nem indul.
Egyszerűsítsük le a sztorit. A józan logika szerint. Világos, hogy az ilyen ügyek kárvallottjai a magyar adófizetők. Innentől két verzió adódik. Az egyik, hogy az általános felháborodásra is immunisak némelykor a hatóságok. A másik, hogy a magyar adófizetők nem aranyosak annyira, mint egy macska, ezért nem annyira erős-általános a felháborodás, hogy elodázhatatlan lépésekre sarkalljon rendőrt, ügyészt, bíróságokat. A hatóságokat és önmagunkat is elnézve úgy sejtem, egyik és másik változatban is lehet igazság. A harmadikra, miszerint hátha mégsem egészen független itt mindenki azoktól, akiktől egészen függetlennek kellene lennie, gondolni sem merek.
