Ezekre az egyéb részletekre úgyis fény derül a vonatkozó eljárások során. Amelyek végén ha elevenen nem is nyúzatja meg a tetteseket a bíróság – a büntető törvénykönyv nem tartalmaz hasonló szankciót –, az ítélet várhatóan példás lesz. Amelyet remélhetőleg elégedetten – bár nem a viták mellőzésével, az lehetetlen – vehet majd tudomásul a társadalom a közösségi médiában és egyébként is.
Viszont a rendőrség nehéz és felelősségteljes munkája iránti tiszteletem kifejezése mellett is szóba hoznám: miért is nem élünk következményekkel járó országban máskor is? Olyan ügyekkor, amelyek ennél kisebb viharokat kavarnak az interneten. Amelyek áldozatául nem ártatlan-védtelen állatok esnek. Hanem emberek. Netán közpénzek. Tényi István, az exfideszes feljelentőbajnok mesélte lapunknak a minap: egyértelműen romlott a rendőrség és az ügyészség hozzáállása a korrupció- és bűncselekménygyanús ügyekben. A kényes esetek többségében el sem járnak, vagy ha mégis, csak ímmel-ámmal. Ha indul is nyomozás, nem látni a végét. De nagyobb ügyekben, gazdasági visszaélések gyanúja esetén, politikusokat érintő kérdésekben eleve nem indul.
Egyszerűsítsük le a sztorit. A józan logika szerint. Világos, hogy az ilyen ügyek kárvallottjai a magyar adófizetők. Innentől két verzió adódik. Az egyik, hogy az általános felháborodásra is immunisak némelykor a hatóságok. A másik, hogy a magyar adófizetők nem aranyosak annyira, mint egy macska, ezért nem annyira erős-általános a felháborodás, hogy elodázhatatlan lépésekre sarkalljon rendőrt, ügyészt, bíróságokat. A hatóságokat és önmagunkat is elnézve úgy sejtem, egyik és másik változatban is lehet igazság. A harmadikra, miszerint hátha mégsem egészen független itt mindenki azoktól, akiktől egészen függetlennek kellene lennie, gondolni sem merek.
