Vasárnapra virradóra Észak-Korea újabb példátlan tettel jelezte a világnak, hogy hiába minden nemzetközi büntetőintézkedés, ha törik, ha szakad, hiteles nukleáris elrettentőképességre tesz szert. Valódi atomhatalom lesz, és kész.
A diktatórikus berendezkedésű ázsiai „remeteállam” Phunggje-ri kísérleti telepén végrehajtotta hatodik, föld alatti nukleáris kísérleti robbantását is. A teszt rendkívüliségét nem az szolgáltatta, hogy a rezsim szerint hidrogénbombáról van szó – hiszen ilyet már tavaly januárban is állítottak, negyedik robbantásuk alkalmával –, hanem a szeizmológiai mérések. A föld ugyanis akkorát rengett a robbantás következtében, hogy bizonyossá vált: Phenjan egy nagyságrenddel nagyobb pusztító erejű fegyver birtokába jutott, mint amilyeneket eddig demonstrált. Míg kísérletei korábban 10 kilotonnás TNT-egyenértéket bizonyítottak, a mostani akció hatóereje elérhette a 100 kilotonnát is. Hogy ez az érték ne lógjon csak úgy a levegőben, érdemes emlékeztetni, hogy a történelem két éles, sok tízezernyi életet kioltó amerikai nukleáris támadásának Hirosima és Nagaszaki ellen 13–22 kilotonnát tulajdonítanak. De van még egy tényező, ami ennél is sokkal fontosabb: a phenjani hírközlő szervek állítása és a rezsim élén álló Kim Dzsongunról készült felvételek alapján nem egy épületnyi kísérleti berendezésről van szó, hanem egy praktikus, kezelhető méretű és tömegű robbanófejről, amelyet az ország egyre megbízhatóbban működő, mind nagyobb hatótávolságú ballisztikus rakétái is célba juttathatnak. Okkal feltételezhetjük, hogy akár az Egyesült Államok csendes-óceáni területeire is.
Fontos fejlemények. Ám alig egy héttel azt követően, hogy a megszokott hitelességű nyugati csatornákon keresztül híre jött, az észak-koreai hadsereg tisztjei „lelegelik” a kukoricát a földekről, akkora az élelmiszerhiány az országban, talán el kellene gondolkodni, hogy jól látjuk-e a helyzetet.
Első lépésként le kellene végre számolni a „magányos gyilkos” teóriájával. Amit Észak-Koreában látunk, a Koreai-félszigeten lévő szembenállás nem csupán egy sztálinista alapról indult, mára teljesen egyedi formát öltött, bizarr rezsim műve. Az ország születésétől kezdve nagy- és regionális hatalmi erőtérben zajlanak, hangolódnak ott is az események. A vaskezű, kegyetlen és irracionális diktátor által sanyargatott, szomszédaira kiszámíthatatlan veszélyt jelentő ország leegyszerűsítő képe kecsegtetően kézenfekvő a nyugati polgár számára, de hamis.
Sokkal inkább valóságos, hogy 1950 óta, amikor Észak-Korea a Szovjetunióval és Kínával a háta mögött agresszív, háborús kísérletet tett a félsziget egy zászló alatt történő egyesítésére, minden törekvése az, hogy önállóan elejét tudja venni egy kívülről rákényszerített rezsimváltásnak. Amikor 1991-ben a Szovjetunió széthullott, és az Egyesült Államok – a rezsim legfőbb ellensége – domináns szerephez jutott a világban, új lendületet kapott ez a politika. Ennek helyességét a tényleges amerikai katonai intervencionizmus, az erőszakos „demokráciaexport” lépései a Balkántól a Közel-Keletig csak még inkább igazolták a phenjani rezsim, a Kim-klán számára. Márpedig – bár változnak a világban a nemzeti szuverenitás megőrzésének súlypontjai, az ahhoz szükséges eszközök – jelenlegi tudásunk szerint azt az országot, amely interkontinentális ballisztikus rakétákkal célba juttatott nukleáris fegyverekkel bárkit pusztulással tud fenyegetni a világon, békén hagyják. Phenjan nemes egyszerűséggel ezt a célt tűzte ki maga elé, és minden jel arra utal, hogy el is éri.
Az Egyesült Államok számára pedig, amely ez ügyben legfontosabb két szövetségesét, Oroszországot és Kínát is elidegeníti magától, mindinkább szűkül a manőverezési tér. Rövidesen elérkezik a pillanat, amikor nem marad, csak két választása: a beletörődés, illetve egy rendkívül pusztító hagyományos-nukleáris konfliktusban az észak-koreai rezsim felszámolása.
