Nagyon is érthető, hogy Botka László miniszterelnök-jelölt és az MSZP vezetői miért jelentettek be tegnap átfogó tervet a „demokratikus ellenzék” választási összefogásának ügyében. Szorít az idő. Lépéskényszert jelent, hogy Botka színre lépése óta nincs jele az áttörésnek. Sem a választási együttműködésről folytatott vitájuk megoldásához, sem a kormányzó Fidesz–KDNP-hez nem kerültek egy lépéssel sem közelebb. Eközben a bennfentesek azon spekulálnak, hogy Botkát mikor szedi le a pártja, és az ellenzéki miniszterelnök-jelöltek, új formációk, pártkezdemények száma csak növekszik.
Az ajánlattevő mindig nagyvonalúságot emleget: Botka László ezúttal reménybeli királysága, lényegében a leendő kormányváltó parlamenti többség felét ígérte oda azoknak, akik hajlandók közös listán, az ő zászlaja alatt csatába indulni jövő tavasszal. És már bele is ütköztünk az első és legfontosabb, megkerülhetetlen probléma betonfalába: a többség megszerzésénél kisebb célért nem érdemes a startvonalhoz állni, de vajon legalább saját maguk hisznek-e ennek elérhetőségében? A remény üzenetét sugározza a kormányváltást akarók felé a mostani javaslat, vagy inkább csak kétségbeesés szülte akciót lát bele a nagyközönség? Utóbbi érzést erősítheti, hogy nem igazán látszik, a kiszemelt partnereknek milyen újdonsággal szolgál az MSZP korábbi ajánlatához képest a mostani terv. Nem magától értetődő, miért is kellene elvetniük a régi, elutasító válaszaikat, ahogy arra a szocialisták kérték őket.
A Demokratikus Koalíció (DK) például eddig mereven elzárkózott egy olyan közös listától, amelyen nincs rajta a pártelnök. Erről pedig nem mondott tegnap újat a Gyurcsány Ferenc szerepeltetését hónapok óta elutasító Botka László. Ráadásul a DK okkal bízik az önálló bejutásban, és kimondatlanul is háziversenyt vív az MSZP-vel; miért érezné méltányosnak a jóval kevesebb listás helyet biztosító ajánlatot? Az LMP hagyományosan irtózik a 2010 előtti neoliberális kormányzás szereplőinek halálos ölelésétől, és éppen most igazolt képviselőt és kampánygurut a szociktól, illetve nevezett meg saját miniszterelnök-jelöltet. Az Együtt pedig valamifajta új pólust képezne azokból a kis pártokból, amelyek nem cipelik a korábbi kudarcos kormányzás terhét. Persze ez a párt sem áll jól: sem az LMP, sem a lendületvesztése ellenére a nagy mellényéből vissza nem vevő, senkivel sem közösködő Momentum nem nyitott az összefogásra.
A Botka-terv szerint természetesen az egyéni jelöltek is közösek. De a választási rendszer koordinált jelöltállításnál is megkövetel valamifajta tömbösödést. A sikeres szereplés választástechnikai feltételei a Jobbikon kívüli ellenzéki oldal számára nem túl bonyolultak: minden körzetben egy jelölt, s olyan listák, amelyek biztosan átlépik a bejutási küszöböt. Ám a mindenkit egy listára pakoló összefogás gyengéje, hogy a támogatottsági adatok nem feltétlenül adódnak össze. Valóban sokakat visszatarthat Gyurcsány neve, ha megpillantják a „kormányváltók” listáján. Nehéz feladvány.
2014-ben szinte hibátlanul alkalmazkodott a fideszes választási rendszerhez a balliberális oldal. A gond a választóknak kínált portékával volt. Ami most sem látszik vonzóbbnak. Az MSZP baloldali fordulatának – Fizessenek a gazdagok! – hitelessége például erősen kérdéses. És aligha én vagyok az egyetlen, aki tegnap arra gondolt: Botka László ajánlatának mintha az volna a célja, hogy az azt elutasítókat jó előre felelőssé tegye a várható tavaszi kudarcért.
Az MSZP, illetve általában a megújulni képtelen, kiégett, jobb híján baloldalnak nevezett politikai tábor vergődése nem magyar sajátosság. Martin Schulz német szociáldemokratái a reménytelenség kampánya után landoltak a padlón vasárnap. Innováció, megújulás, a múlt tévedéseivel való őszinte szembenézés híján esély sincs a politikai sikerre. Egyelőre csak helyezkedésről, politikai túlélésről, véges számú mandátum elosztásáról szól a történet, nem a Fidesz leváltásáról.
