Az átalakuló világrend két trónkövetelője is megerősítette igényét az elmúlt napokban a globális vezető szerepre. Hszi Csin-ping a hatalmát bebetonozó pártkongresszuson jelentette be, hogy Kína új korszakba lépett, amely során központi szerepet kell játszania a világban, míg Vlagyimir Putyin a Valdaj klub éves találkozóján üzente meg mindenkinek, hogy Oroszország felelősséget érez a globális folyamatok alakulásáért, és egyenrangú partnerként részt kíván venni a nemzetközi viszonyok alakításában.
Peking hatalmi ambícióinak eddig is voltak jelei, még ha ezeket ennyire nyíltan nem is vállalta fel a kínai vezetés, s a tíz évvel ezelőtti híres müncheni beszéde óta Putyin is folyamatosan hangoztatja, hogy rossz útra terelte a világot az ügyek egyoldalú amerikai intézése.
Peking és Moszkva határozottsága saját erejük megérzésén kívül azzal is magyarázható, hogy az egypólusú világrend rogyadozik, a trón lényegében üres, hiszen Donald Trump is használná a globális befolyásban rejlő lehetőségeket, ám azt már túl drágának tartja, hogy Amerika felelősséget vállaljon az egész világért. Ebben a vákuumban jelennek meg az új trónkövetelők, mindenekelőtt a két eurázsiai hatalom. Méghozzá látszólag szoros szövetségben, hiszen az orosz és a kínai elnök néhány nap múlva a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN) vietnami csúcstalálkozóján idén már harmadszor találkozik. Nem véletlenül, mert az Egyesült Államok vezette euroatlanti geopolitikai pólus legfőbb kihívójának a Kína és Oroszország körül formálódó eurázsiai szövetség tűnik.
A sárkány és a medve nagy barátsága azonban messze nem annyira egyértelmű, mint az első pillantásra látszik. Ez a partnerség kétségkívül nemcsak elnevezésében, de tartalmában is stratégiainak tekinthető, ám amennyire stratégiai, annyira aszimmetrikus. A különbség elsősorban a globális ambíciók mögött álló gazdasági erőben szembetűnő. Így aztán nem csoda, ha Moszkva kissé tart Peking ölelésétől, s az orosz sajtó időről időre felidézi a kínaiak fojtogató szibériai nyomulását. A nagy szomszédból érkezők turistaként ugyan egyelőre inkább Moszkvát szállták meg, amit már jelez, hogy a tájékoztató feliratok az angol mellett immár mandarin nyelven is megjelentek. Ennek az áradatnak az oroszok persze csak örülnek, mint ahogy egyelőre nem okoz problémát az sem, hogy a kínai cégek befektetnek az orosz energetikai iparban. Az már inkább okoz gondot, hogy Peking visszafogottan, szigorúan saját érdekeit követve enged teret az orosz földgáznak, s a kínai bankok sem rohantak a szankciók miatt tőkehiánytól szenvedő orosz vállalatok segítségére. Ettől azonban a két ország gazdasági kapcsolatai látványosan bővülnek, s immár nem az Európai Unióval, hanem Ázsiával bonyolódik az orosz külkereskedelmi forgalom nagyobbik része.
Nem kérdés, hogy az eurázsiai pólus csakis Kína dominanciájával jöhet létre, mégpedig az Egy övezet, egy út projekt, leánykori nevén az Új Selyemút mentén. Oroszország egyelőre jól használja katonai erővel megtámogatott globális tapasztalatát, geopolitikai rutinját, hosszú távon a kérdés azonban inkább az, hogy mennyire tud önálló erőként megmaradni Kína mellett. Erre van esély, mert a két hatalom nemcsak diplomáciájának stílusában, de az értékek, a vallás és a kultúra tekintetében is különbözik egymástól. A közös eurázsiai identitás megteremtődésének, a feloldódásnak így egyelőre nincs esélye, ez az eurázsiaiság inkább a politika szülte realitás. Ezt a pólust a globális realitások formálják, nem körvonalazódtak pontosan még a határai sem, ezért aztán a magyar külpolitika mozgásterét csak bővíti, ha az ezzel ellentétes szövetségi rendszer tagjakét, de a széles értelemben vett Eurázsia mindhárom fő aktorával, az Európai Unióval, Kínával és Oroszországgal is jó kapcsolatokat ápol.
