A magyar miniszterelnök az ’56-os forradalom és szabadságharc 61. évfordulója alkalmából sokadszor is bizonyította, hogy mestertrollt tisztelhetünk személyében. Ünnepinek álcázott beszéde összességében nem volt különösebben érdekes, rutinosan, üzembiztosan fordult rá a vezénylő tábornok a választási kampányra, katonás rendben követték egymást a szóba jöhető panelek. Ebből adódóan is meghökkentő elemekből szám szerint csupán másfelet tartalmazott a szöveg.
Ezek azonban annyira tipikusak, hogy indokolt részletesebben foglalkoznunk velük. Azért, hogy tényleg igyekezzünk rendesen megérteni végre, milyen országban élünk. Először is Orbán Viktor jól tudja, hogy ádáz ellenfeleit is érdemes megajándékoznia valami csillogó kis aprósággal. Hadd legyen valami, amin berzenkedhetnek egy sort, annak is van haszna. Addig is róla beszélnek, nem keveset, ami elszánt és odaadó saját táborát, melynek tagjait miért ne nevezhetnénk ezentúl homo orbánikusznak – ám erről később –, még odaadóbbá és elszántabbá kovácsolja.
Ez az apró cukorka most Dózsa László nevének előráncigálása volt. A legtöbben bizonyára ismerik a tavalyi sztorit: a 60. évforduló alkalmából ’56-os hősök fotói lepték el a házfalakat és hirdetőhelyeket, melyek közt felbukkant az utóbb közepesen ismertté cseperedett színész kiskamasz kori fényképe is. Csakhogy időközben kiderült, hogy a felvételen igen nagy valószínűséggel nem ő látható, hanem bizonyos Pruck Pál. A történetnek még nincs vége, vita és perlekedés zajlik, de azzal, hogy Orbán Viktor a hétfő délutáni zimankóban Mansfeld Péterrel és Wittner Máriával említette Dózsát egy mondatban, minimum beállította az amúgy általa tartott országos trollrekordot.
Hogy mire jó ez? Egyértelmű. Az ilyesmibe mindenki belehergeli magát, és ha mindenki hergelt állapotban van – oda és vissza, pró és kontra –, az az orbáni szisztéma számára egyszerűen hazai pályát jelent.
Orbán és a homo orbánikusz ilyen terepen érzi otthon magát. És ezen a ponton elérkeztünk a beszéd maradék fél különlegességéhez. A miniszterelnök a homo szovjetikusztól való búcsút felidézve beszélt arról, hogy a nyavalyás pénzügyi spekulánsokkal szövetkező töketlen Európai Unió fő célja homo brüsszelikusszá silányítani mindannyiunkat. Mi tagadás, úgy tűnik néha, hogy ilyen brüsszelikusz emberfajta is van hazánkban valóban, bár nem sejlik túl életképesnek. Továbbmenve az embertani úton sokkal inkább annak sejlik a harmadik típus. Mármint ez az orbánikusz. Hogy több vagy kevesebb van belőle, ahogy múlik az idő, kérdéses – majd eldől 2018 áprilisában, vagy ha nem akkor, hát később –, de hogy egyre meggyőződésesebb és orbánikuszabb, az bizonyos.
De miről is ismerszik fel ő? Arról, hogy mindent elhisz, amit idoljától hall, és hisz is benne. Nem zavarja, hogy Orbán Viktor mára teljesen elszakadt a valóságtól. Hogy amiről beszél, az konstruált világ, Európa és Magyarország nem olyan, amilyennek ábrázolja. A slusszpoén: ezt ő maga is tudja. Hamisságának mérhetetlenül kaján illusztrációja a Dózsa László-cukorka is. Már-már kikacsintásnak is vehetnénk tőle. Hiszen tisztában van azzal is, hogy ma már bármit megengedhet magának a lebukás veszélye nélkül. Tehetsége mindaddig megóvja ettől, amíg nem szenved vereséget. Ezért van, hogy bár kihívói bicegősek, mégis százszázalékos erőbedobással veti bele magát a küzdelmekbe minden pillanatban. Innen már csak egy lépés, hogy pontosítsuk: míg tehát neki esze ágában sincs hinni saját magának, így érheti el lazán, hogy őbenne továbbra is higgyenek hívei. Vagyis így lesz működő vaskarika fából. Lám-lám, cinizmusból is lehet erődöt emelni.
Egyszerű, de hibátlan ördögi kör ez. 22-es csapdája pluszos verzióban. A kérdés az, hogy képes lesz-e bárki tágítható repedéseket találni rajta tavaszig. Az egyéb október 23-i teljesítmények alapján azt kell mondanom: nem hemzsegnek az esélyesek a placcon.
