Bár legtöbbször a versenyszférában jelentkező munkaerőhiánytól hangos a média, nem kivétel a közszféra sem: lassan már lasszóval kell fogni a tűzoltókat, mentőket, buszsofőröket, kéményseprőket, postásokat, vasutasokat, pedagógusokat és orvosokat is. Mindenhol létszámgondra, rossz hangulatra, túlterheltségre, alulfizetettségre és motiválatlanságra panaszkodnak. Hiába szárnyal a gazdaság – ha hihetünk a kormányzati propagandának –, az állam épp a saját portáján nem tesz rendet, sőt, megtévesztő kommunikációval vezeti félre a közvéleményt. Az idei nagyszabású béremelések folyamatos szajkózása révén elhiteti a társadalommal, hogy jelentősen javítja az állami dolgozói osztály életét, ám a valóságban nem egyenlő módon értékeli a köz alkalmazottjainak munkáját, így jócskán maradtak kuszaságok, igazságtalanságok. A rendőrök fizetését például többé-kevésbé rendezték, de a tűzoltóknál a 180-200 ezer forintos bruttó kezdőbér miatt alig van új jelentkező, tavasszal pedig a mentők tüntettek a megalázóan alacsony keresetek miatt. Ám mi sem jellemzi jobban bizonyos fideszes politikusok hozzáállását a témához, mint az a „színvonalas” vita, amibe a mentők 60 százalékos fizetésemeléséről szóló javaslat torkollott. Az Országgyűlés költségvetési bizottságában az egyik kormánypárti képviselő azonnal a javaslatot beterjesztő Szabó Tímea – a Párbeszéd társelnöke – anyját kezdte el emlegetni. Pedig mindössze 10 milliárd forintot, a Puskás stadion felújítására szánt összeg kevesebb mint egytizedét kellene elkülöníteni ahhoz, hogy a mentők botrányosan alacsony – az ápolók havonta nettó 90-110 ezer forintot visznek haza – fizetését olyan szintre emeljék, hogy legalább a McDonald’sban dolgozók szintjét elérjék.
Teljes a bérkáosz a többi területen is, mert a rendelettel megemelt bérminimumon és minimálbéren kívül ágazati különalkuk alapján toldozzák-foldozzák sok közalkalmazott fizetését. Idén, az életpályamodellek alapján számolva tényleg többet vihetnek haza az egészségügyi szakdolgozók és a pedagógusok, ami nem véletlen, az elmúlt években ezek voltak a leglátványosabban forrongó területek. Sajnos a fejlett országok körében még így is Magyarországon az egyik legalacsonyabb a kezdő tanári fizetés. Ugyanakkor a bölcsődei dolgozók esetében jelenleg háromfajta bérrendszer fut egymás mellett, és egyik sem igazán kielégítő. De kimaradtak a különféle életpályamodellekből az állami intézményekben kisegítőmunkát végzők, a Magyar Államkincstár és az önkormányzatok dolgozói is. (A kincstári alkalmazottak csak sztrájkfenyegetéssel tudták elérni, hogy 50 százalékos béremelést ígérjenek nekik.) Még rosszabb a helyzet régiós kitekintésben: a Policy Agenda összehasonlítása szerint a magyar bérek a közigazgatás, a védelem és a kötelező társadalombiztosítás területén 17, 18, illetve 22 százalékkal alacsonyabbak, mint Szlovákiában, Lengyelországban vagy Csehországban.
Mindeközben érthetetlen felelőtlenséget is tükröz a kormány kettős mércéje: míg a minisztériumok, a jegybank és egyéb főhivatalok vezető posztjain – ahol a haverok, valamint a haverok haverjai ülhetnek – senki nem panaszkodhat az alacsony bérre, addig lassan már nincs, aki tüzet oltson, életet mentsen, gyermeket neveljen és okítson vagy beteget gyógyítson. Életveszélyes helyzeteket teremt tehát a sajátos bérpolitika, miközben a kormány most már igazán nem takarózhat azzal, hogy nincsenek erre forrásai. Elvégre csak a stadionépítésre több százmilliárdot költött, illetve költ a jövőben is, nem beszélve azokról az összegekről, amelyek például a letelepedési kötvényeken és egyéb csatornákon keresztül a költségvetés helyett a baráti zsebekbe jutottak. Tényleg van itt pénz, csak sajnos nem a bérhelyzet rendezésére, netán az oktatás és az egészségügy rendbetételére. A növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek pedig még jól is jönnek a kormánynak, hiszen ez termékeny táptalaja lehet az egyre erősödő idegengyűlöletnek, a folytonos sorosozásnak és brüsszelezésnek.
