Sokkal érdekesebbek a két szélsőség közt található politikai törzsek, hiszen ők adják az európaiak 78 százalékát, nekik mégis kevesebb figyelem jut. Kik ők? A legnagyobb törzs a „hezitáló európaiaké”, akik a megkérdezettek 36 százalékát teszik ki. Ők azok, akik alapvetően büszkék az EU-ra, de aggódnak az olyan ügyek miatt, mint a bevándorlás, és ragaszkodnak a nemzeti szuverenitáshoz is. 23 százalék az „elégedetteké”, akik alapvetően optimista EU-pártiak, de ha a további integráció kérdése merül fel, hajlamosak a status quo mellett letenni a voksukat.
Ha csak ezt a két legnagyobb csoportot nézzük, máris megjelenik a szemünk előtt az európai polgárok többsége: ők azok, akik nem gyűlölik „Brüsszelt”, de nem is rajonganak érte, és köszönik, nem kérnek a mind szorosabb integrációból. Alapvetően ügyek érdeklik őket: mostanában főleg a bevándorlás – beleértve a menekülteket, gazdasági migránsokat és az EU-s vendégmunkásokat is –, illetve az európai államok közti szolidaritás kérdései. Utóbbi persze nem valami elvont formában, hanem nagyon is földhözragadt módon: fizessenek-e a gazdagabb országok a szegényebbeknek, és ha igen, milyen feltételekkel.
Az igazi politikai kihívás ezekhez az emberekhez beszélni: úgy adni értelmes válaszokat a felmerülő kérdésekre, hogy ne csússzunk bele se a gyűlölet, se a csodavárás csapdájába. Kicsi az esélye, hogy az EU-ból egyik napról a másikra szerethető intézményt faragjunk, de talán nem is ez a cél. Sokkal fontosabb lenne ugyanis, hogy működő intézményeink legyenek, amelyek valódi megoldásokat kínálnak az európaiak valós problémáira.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!