Azt eddig is tudtuk, hogy az Európai Uniót nehéz szeretni, hiszen nincs benne semmi szeretni való. Maga az idea, hogy az európai népek a békés együttműködésre cseréljék a versengést, majdnem mindenkinek szimpatikus, de a megvalósítás nem sikerült valami fényesre: az EU egyrészt egy zárt körű, jelenleg még 28 tagú klub, amelyben zárt ajtók mögött alkudoznak a kormányok, másrészt egy hatalmas jogszabályhalmaz, amelyből az egyszeri polgár keveset ért meg, és amit megért, az sem igazán tetszik neki.
Ehhez képest akár meglepőnek is nevezhetjük, hogy a tekintélyes brit agytröszt, a Chatham House tíz országban – köztük Magyarországon – végzett kutatása alapján nincsenek túl sokan azok sem, akik úgy igazán, szívből gyűlölnék az EU-t: csak a megkérdezettek 14 százalékát sorolták az „EU-elutasítók” csoportjába. Pedig – mi, magyarok ezt pontosan tudjuk – „Brüsszel” minden tekintetben alkalmas célpont, ha ellenséget kell keresni: kellőképp messze van, az átlagember számára nehezen megfogható, és mint írtuk fentebb, nincs benne semmi szerethető.
Itthon megszokhattuk, hogy az EU-ról szóló politikai diskurzus a lehető legegyszerűbb, fekete-fehér keretben zajlik: vagy megállítandó ellenségként tekint valaki Brüsszelre, vagy idealizált és feltétel nélkül követendő „fejlett Nyugatként”. Utóbbi minősített esete az ellenzéki térfélen gyakran hallható „miért nem tesz már valamit az EU?” kérdés, ami önmagában mutatja, hogy milyen makacs téveszmék élnek a fejekben: pont azért nem tesz, mert nem gyarmatosító külhatalom, hanem egy klub, aminek nem mellesleg mi is tagjai vagyunk.
A Chatham House tanulmánya szerint ez nem feltétlenül magyar jelenség: a kutatók „politikai törzsekbe” sorolták az európaiakat, és az derült ki, hogy az integráció ellenségei és lelkes hívei is viszonylag kevesen vannak – utóbbiak, a „föderalisták” mindössze 8 százalékot tesznek ki –, mégis ők határozzák meg a közbeszédet. Európai léptékben is igaz tehát a tétel, mely szerint a hangos kisebbségek képesek önmagukat sokkal nagyobbnak mutatni, kellő hangerővel az egész diskurzust az általuk kívánt irányba vinni. Magyarország csak annyiból különleges, hogy nálunk – a retorika szintjén – az EU-ellenes álláspont lett a hivatalos kormányzati politika.
Sokkal érdekesebbek a két szélsőség közt található politikai törzsek, hiszen ők adják az európaiak 78 százalékát, nekik mégis kevesebb figyelem jut. Kik ők? A legnagyobb törzs a „hezitáló európaiaké”, akik a megkérdezettek 36 százalékát teszik ki. Ők azok, akik alapvetően büszkék az EU-ra, de aggódnak az olyan ügyek miatt, mint a bevándorlás, és ragaszkodnak a nemzeti szuverenitáshoz is. 23 százalék az „elégedetteké”, akik alapvetően optimista EU-pártiak, de ha a további integráció kérdése merül fel, hajlamosak a status quo mellett letenni a voksukat.
Ha csak ezt a két legnagyobb csoportot nézzük, máris megjelenik a szemünk előtt az európai polgárok többsége: ők azok, akik nem gyűlölik „Brüsszelt”, de nem is rajonganak érte, és köszönik, nem kérnek a mind szorosabb integrációból. Alapvetően ügyek érdeklik őket: mostanában főleg a bevándorlás – beleértve a menekülteket, gazdasági migránsokat és az EU-s vendégmunkásokat is –, illetve az európai államok közti szolidaritás kérdései. Utóbbi persze nem valami elvont formában, hanem nagyon is földhözragadt módon: fizessenek-e a gazdagabb országok a szegényebbeknek, és ha igen, milyen feltételekkel.
Az igazi politikai kihívás ezekhez az emberekhez beszélni: úgy adni értelmes válaszokat a felmerülő kérdésekre, hogy ne csússzunk bele se a gyűlölet, se a csodavárás csapdájába. Kicsi az esélye, hogy az EU-ból egyik napról a másikra szerethető intézményt faragjunk, de talán nem is ez a cél. Sokkal fontosabb lenne ugyanis, hogy működő intézményeink legyenek, amelyek valódi megoldásokat kínálnak az európaiak valós problémáira.
