Most, hogy a nemzetgazdasági miniszter jóindulatának hála minden bizonnyal indulnak ellenzéki pártok is a tavaszi választáson, érdemes megvizsgálni, hogyan is áll ez a politikai oldal a nagy megméretésre való felkészüléssel. Ha ellenzékről beszélünk, abból kell kiindulnunk, hogy egy széttagolt csoporttal állunk szemben. Bármit gondolunk is a koordinált jelöltállításról vagy egyéb technikai kérdésekről, az biztos, hogy például a Jobbik nem lesz részese semmiféle nagy ellenzéki összefogásnak, közös listaállításnak. A néppártosodás rögös útján járó – egyben a Fidesz és propagandasajtója által az egyes számú kihívóként kezelt – erő minden bizonnyal önállóan, másokétól jól megkülönböztethető programmal vesz részt a küzdelemben. Jelen állás szerint az LMP és a Momentum is az önálló indulást favorizálja, bár az ő esetükben időnként hallani az együttműködésre fogékonyabb, kevéssé konkrét üzeneteket.
Nagyjából három hónappal a választás előtt még nem világos, hogy milyen szervezeti formában lép a startvonalra az a politikai oldal, amelyet leegyszerűsítve balliberálisnak nevezünk, s amelynek szereplői 2014-ben együtt indultak a választáson. Az ismert eredménnyel. Úgy érzem, négy éve a mostaninál előrébb tartottak. Fontos különbség, hogy akkor az MSZP még úgy-ahogy érvényesíteni tudta a dominanciáját, aminek leglátványosabb jele a Bajnai Gordont egyfajta előválasztási küzdelemben maga mögé szorító Mesterházy Attila miniszterelnök-jelöltsége volt. A szocialista párt mára odajutott, hogy előbb részben maga buktatta meg a bő egy éve nagy lendülettel pozíciót foglaló miniszterelnök-jelöltjét, majd lemondott arról, hogy a saját soraiból állítson jelöltet. A kínálat ismeretében ez racionális lépés volt, ám nagy kérdés, hogy a Párbeszéd törpepárttól érkező Karácsony Gergely viszonylagos népszerűsége önmagában javíthat-e az MSZP megítélésén. Annyit aligha, hogy a párt diktálja a még mindig nem feladott összefogás feltételeit. Az MSZP most mintha új módszerrel kísérletezne: helyi kötődéssel nem rendelkező politikusát, Bangóné Borbély Ildikót indítja Csepelen, ahol négy éve Szabó Szabolcs (Együtt) nyerni tudott. A választási matematika és az erőviszonyok alapján olyan öngyilkos merénylőére emlékeztető gesztus ez, mint amikor Fekete-Győr András a belvárosban bejelentkezett Juhász Péter ellenében. Ahogy mondani szokás, a Fidesz ilyenkor csak egy kávét kér. Az MSZP lépése annyiban érthető, hogy a Demokratikus Koalícióval az egyéni körzetek elosztásáról született alkuban a nyerhetőnek gondolt helyeken már így is sok áldozatot kellett hoznia.
A Gyurcsány-párt nemrég összefogáspárti volt, ma körömszakadtáig ragaszkodik az önálló induláshoz. Karácsony Gergely az Együtt-tel valamiféle új pólus létrehozásán ügyködött, valószínűleg nem az MSZP-re gondolt ekkor. A különös mozgásokat lehetne tovább sorolni, de ennyiből is látszik, nincsenek kőbe vésett álláspontok. Vagyis születhet még átfogó választási megállapodás is akár Gyurcsány Ferenctől Karácsony Gergelyen és Molnár Gyulán át Juhász Péterig. Hiszen aki még a minél szélesebb körű koordinált jelöltállításnak is keresztbe fekszik, arról valóban két dolgot gondolhat az ellenzéki választó. Vagy politikai analfabéta, vagy a Fidesz ügynöke.
A Kispál és a Borz dalát idézve könnyen előfordulhat, hogy a végén mindenki összeáll majd egy képpé. Ám már annyi sérelem, hátba döféstől sajgó seb terheli ezt a társaságot, hogy a mosoly nehezen lehet majd őszinte azon a tablón. S ezt a választó is érezni fogja. Akihez a technikai kérdésekről folytatott maratoni vita hangzavarában már akkor sem jut el a programról szóló üzenet, ha hiteles formában létezne ilyen.
A kérdés nem az, hogy – együtt vagy külön-külön – formálódhat-e ebből kormányváltó erő, hanem az, hogy érdemes-e bárkinek szavazatot pazarolnia ennek a csapatnak még négy év parlamenti jelenlétére.
