Egy országot egy nap alatt el lehet veszíteni. Ezt az aggodalmat üzeni a tél, ezt a félelmet táviratozza a jelenbe 2002, ez a szorongás tartja fogságban a lelket, ahogy közeledik a választás. Így aggódik az „újságban” – az idézőjelek használata a sanyarú sorsú hírportál esetében sajnos indokolt – a párt és a kormány jeles ideológusa. Ezek most tényleg ennyire izgulnak, vagy csak festik magukat? – merülhet fel az álmélkodó szemlélőben a kétforintos kérdés. (A pénznemre lentebb még visszatérek.)
Hát igen: pár nappal ezelőtt elkezdődött a választási esztendő. A 2006 ősze óta ötödik sebességben pörgő kampánygépezetek hatodikba kapcsolnak. Minden korábbinál viharosabb nyomulásra számíthatunk. Csak remélhető, hogy egészséges csaták is lesznek ezenközben, minthogy a szanaszét szabdalódott ellenzéki mezőnyben viszonylag kevesen lehetnek olyan kihívói a rezsimnek, akiknek futná hatfokozatú váltós harci járművekre is.
A 2002-ben történtek valóban keserű emlékként kísérik végig Orbán Viktor politikai pályafutását. A szinte már megnyert, ám a szavazófülkékben váratlanul mégis elveszített tizenhat év előtti megméretés kudarcából számtalan fejlemény fakad. Egyebek közt az, hogy bármit mutatnak a nyilvános közvélemény-kutatási adatok – és akármit a sokkal kevésbé egyértelmű számokkal pettyezett belső használatú felmérések –, pihenni-puhulni egy árva pillanatra sem szabad. Az elbizakodott katona pocsék katona. Ha nincs tűz, semmi sincs – és akkor minden elveszhet.
Nem csoda, hogy a miniszterelnök és az agytröszt minden követ megmozgat, és kész lehajolni az apróért is. Első nekifutásra az új év legabszurdabb, legkevésbé hihető hírének tűnt: Orbán Viktor levelet írt a választóknak, melyben azt kéri tőlük, hogy ha tehetik, anyagilag is támogassák a Fideszt az álnok Soros György és még álnokabb bérencei ellen vívott háborújában. Ez szélhámosság lehet, gondoltuk egy emberként kapásból, majd amikor kiderült, hogy mégsem az, máris a békekölcsön jutott eszünkbe. Bizonyára a hangütés miatt is. Íme: „A tét nem kisebb, mint hogy Magyarország megmaradhat-e magyar országnak. Útjában állunk a Soros-tervnek, amely le akarja bontani a határkerítést, fel akarja számolni a nemzeti kormányokat, és azt szeretné elérni, hogy Magyarországból is bevándorlóország legyen. Soros György nyílt támadást intézett Magyarország ellen. Kiépített ügynökszervezet-hálózat és szinte korlátlan anyagi erőforrás áll a rendelkezésére. Mindemellett az ő tervét hajtják végre a brüsszeli bürokraták és a magyar ellenzéki politikusok is.” Hiába: a békeharchoz békekölcsön dukál. Békemenet azért nem, egyelőre, mert nehéz lenne összeterelni az obligát kétmilliós közönséget.
Szó sincs róla, hogy támogatást kérni és adományt gyűjteni példátlan vétek lenne. Más pártok és elnökeik is folyamodtak ehhez az eszközhöz napjainkban. Például affélék, amelyeket elvben független állami szervek bevetésével iparkodnak ellehetetleníteni.
Ám abban, hogy Orbán Viktor és köre kéri el saját használatra hívei – akik, mint tudjuk, zömmel nyugdíjasok – pénzecskéjét, van némi extra pikantéria. Azok után okvetlenül, hogy hosszú ideje ömlik ránk a közpénzmilliárdokból finanszírozott, közérdekű tájékoztatásnak hazudott agypusztítás.
Melynek mechanizmusa tehát a frissített verzióban így néz ki: drága választó, adj még pár fillért, hogy továbbra is mérgezhessük a lelkedet kegyetlenül, miáltal mi mást tehetnél majd, megint ránk fogsz szavazni. Mármint áprilisban. A tavasz közeleg.
Egyébként ez még a jobbik verzió. Zsebre is tehetnék azt a kis pénzt egy mozdulattal. Különösebb fejtörés nélkül, közvetlenül. Jellegét elveszejtve mintegy. Volt már ilyen, és lesz is még. Hiszen nemcsak a hatalom, hanem az étvágy is határtalan.
