A hódmezővásárhelyi polgármester-választás számtalan tanulsága közül kettő kiemelten fontos. Az egyik: érdemes elmennünk szavazni, részvételünknek és voksainknak súlya van. Eredménye is. A másik: a mocskos kampány visszaüt, az emberek nem ostobák, képesek megfontoltan, higgadtan, összeszedetten dönteni. Orbán Viktor és a Fidesz tévedett. Nem először. (Még nem utoljára.) Azt hitték, ha üvöltve és szakadatlanul ismételgetik hazugságaikat, ha sulykolnak, sulykolnak, sulykolnak – mintha nem lenne holnap, hogy ezzel az elcsépelt fordulattal éljek –, az bőven elegendő. Hát nem. Holnap mégiscsak van. Ha már ma paródia lesz a hazudozásból és a sulykolásból, akkor holnap mindenki számára felismerhetővé válnak a pőre igazságok.
Természetesen eszetlenség lenne Márki-Zay Péter fölényes sikeréből azt a következtetést levonni, hogy a Fidesz már biztosan elveszíti a parlamenti választásokat is. Bármennyire tetszetős a vásárhelyi matematika – az 57-41-re tényleg senki sem számított –, nem húzható rá az április 8-ai Magyarországra. Orbán Viktor pártja nem szenvedett megsemmisítő vereséget. Csupán kapott egy orbitális pofont egy szimbolikus helyszínen – azaz egyértelművé vált, hogy nem verhetetlen.
Ám annak a képletét, hogyan lenne verhető hat hét múlva, még nem ismerhetjük a maga valóságosságában. Egyszerű a számokkal hadonászva megállapítani: tessék mindenhol összefogni teljes körűen, egy-egy ellenzéki jelöltet állítani százhatszor, és a rezsim el lesz söpörve. Ennél komplikáltabb az ábra.
Ugyanis nem a vásárhelyi tények számítanak elsősorban. Hanem a hatás, amelyet e fejlemény további fejleményei a különféle szereplőkre gyakorolnak majd. Beleértve a miniszterelnököt és a Fideszt az egyik, az ellenzéket a másik, a választókat a harmadik oldalon. Ez a hatás nagyon nagy – de mai állás szerint még abszolút kiszámíthatatlan. Éppen ez a jó hír: február 25. előtt a kiszámíthatóságot sejthettük dominánsnak.
Vegyük sorra, ki mit léphet. A Fidesz a 2016. októberi kvótanépszavazáson sem érte el a célját, nem sikerült érvényes referendumig terrorizálnia a népet, minek okán arra jutott, hogy még jobban rá kell lépnie a gázra. Az Orbán–Habony-univerzum hibázott, mint látható. Innentől nincs mód és idő érdemi korrekciókra. Ha fokozzák az őrületet, közröhej tárgyává válnak, és buknak. Ha lassítanak, pozitívba kanyarodnak, az sem érhet sokat. Alighanem kontraproduktív lenne az is, ha Tiborcz „Elios” Istvánt hirtelen rabosítanák, és gyanúsítottként hallgatnák ki. A harsány-gyilkos mozgósítás sem csupán saját, épp kissé megrettent táborukat hergeli cselekvésre. Amiben bízhatnak, az, hogy az ellenzék esetleg nem tud mit kezdeni az új helyzettel. A komolyabb összefogás mint üzenet és mint esély adja magát. Ám rejteget egy csapdát is, amelyet muszáj kikerülniük az érintett pártoknak: tilos huzakodásba bonyolódniuk akár országosan, akár az egyes választókerületekben. Sokismeretlenes bonyodalomban kellene tehát okosan egyensúlyozniuk. Nem magától értetődő hangsúlyozni, hogy listán szavazzatok ránk, drága polgárok, de egyéniben a másikra – és közben a konkrét visszaléptetések járulékos veszteségei is fenyegetnek.
Vásárhely következményei az elkövetkezendő hetekben még rengeteget alakulnak-formálódnak. Hogy milyen cselekvések fakadnak belőlük, milyen hatások és ellenhatások ütköznek meg, menet közben derül ki. Egy-két dolgot azonban a rendszerváltó hangulat szelét érezvén leszögezhetünk. Az orbánizmus most ismert brutális formájában bukásra áll. Lesújtó véleményt mondtak róla a dél-alföldi városban. A kormányfő maga viszont tartja magát. Legyőzhető akkor lesz, ha az a nehezen összehozható egyensúly igenis megteremtődik az ellenzéki világban. A választókon akkor már nem múlna semmi. Ők ott lesznek a fülkékben, ahogy ezúttal is ott voltak. Sosem látott részvételre számítsunk április 8-án.
