Kampány van, ilyenkor minden politikai erő ígéretekkel halmozza el a választókat. Bár Magyarországon lassan ez a hagyomány is megszűnik. A kormánypártok például a voksolás közeledtével már teljesen elszakadtak a valóságtól, a migránsáradaton és a kősziklaszilárdságú, Szerbiát Magyarországtól elválasztó határkerítés-darabon kívül nincs üzenetük. A víziók, amelyekben ritkán szűkölködött a Fidesz–KDNP, és amelyek előnynek is számíthatnak a politikában, már csak a schengeni határon túl tomboló iszonyatról és a hanyatló Nyugatról szólnak – ahová egyébként nagyjából félmillió honfitársunk tántorgott ki az elmúlt években. A mindennapi életünk, az egészségügy, az oktatás, a lakhatás, a szociális ellátás légüres terek maradtak a kampányban, hiányoznak a jövőbe mutató, nagy ívű elképzelések. Az ellenzék siet is, hogy az üres teret elfoglalja. A pártok a Momentumtól a Jobbikig egy dologban meglepően egyetértenek – és nem abban, hogy le akarnák bontatni a határkerítést, ahogy a Fidesz kampányplakátjai hirdetik. Hanem például abban, hogy nemigen várhat már egy komolyabb állami bérlakásprogram egy olyan országban, ahol az ingatlanárak köszönőviszonyban sincsenek a keményen dolgozó kisember anyagi teljesítőképességével, és a lakást bérlők a jövedelmük akár hetven százalékát is kénytelenek bérleti díjra kifizetni. Eközben az önkormányzatok sokszor forrás hiányában nem képesek gondozni lakásállományukat, sőt van, ahol a költségekre hivatkozva ki is árusítják.
Az ellenzék létező problémára mutat rá, mert a lakhatási kérdésekre a kormánynak nincs átfogó, hosszú távú, rugalmas, szélesebb társadalmi kört hatékonyan megsegítő megoldása. Ez igen kellemetlen helyzet. Nehéz belőle úgy kijönni, hogy azt ismételgetjük, „Soros György”. Magyarországon a megfelelő szociálislakás-rendszer hiányát mindig is megérezték a rászorultak. Az elmúlt években azonban elszabadult a pokol, mert a piacot nem hatotta meg a fülkeforradalom: az ingatlanok vételára és a bérleti díjak a magasságos egekben vannak, a családi otthonteremtési kedvezményről (csok) pedig egy kockás papír és egy ceruza segítségével bárki megállapíthatja, hogy a lakáshoz jutást nem, legfeljebb a lakáscserét segítheti. Nem beszélve arról, hogy a csokot pillanatok alatt beárazta a piac, az alkalmas lakások árai felszöktek, így a támogatás összege jelentős részben az építési vállalkozásoknál landol, tisztes haszon formájában. Ha emiatt megszületik néhány kívánt gyermek is, örvendetes.
A rászorulókból ilyen körülmények között könnyebben lesznek hajléktalanok, a korábban nem rászorulókból pedig szorult helyzetben lévő emberek. A lakhatási probléma a nagyjából 1,3 millió, nem saját tulajdonú ingatlanban élő ember nagy részét biztosan érinti, nem beszélve az elfogadhatatlan minőségű lakásokban élőkről és azokról, akik a saját ingatlan megszerzése érdekében egy életre eladósodtak. A kilakoltatások számának megugrása – 2017-ben 3636 – csak a probléma egy feltűnő szelete.
Az LMP, a Párbeszéd és az Együtt képviselői rukkoltak elő azzal a javaslattal, hogy ne lehessen kilakoltatni gyermeket nevelő családokat: legyen kötelességük az önkormányzatoknak, hogy elhelyezzék őket. Statisztikát senki nem vezet arról, hogy a kilakoltatottak között hány gyermekes család van. Lapunknak a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar elnöke, Schadl György azt mondta: ez sokszor előfordul. Szerinte tíz-húsz családból emelik ki a gyerekeket évente emiatt, ám „a legtöbb esetben barátoknál, rokonoknál vagy albérletben húzzák meg magukat, így nem szakadnak szét a családok”. Szép kilátások, úgy családpolitikai, mint lakhatási szempontból! A családok kilakoltatásának megtiltása jelképes intézkedés lett volna, kis lépés, amit természetesen nem tett meg a Fidesz. Talán nemcsak azért, mert az ellenzéki javaslatok amúgy is az asztalfiókban landolnak, hanem mert nagyon is világos, hogy a néhány ezer kilakoltatás a jéghegy csúcsa, és a jéghegyek körül hajózgatni nem életbiztosítás. Inkább felhúzták a horgonyt, és elvitorláztak.
