Megszületett a megegyezés, húsvétra felállhat az új kormány is. Fellélegezhetnek a németek, s megkönnyebbülten sóhajthat fel Európa is. A német uniópártok és a szociáldemokraták megállapodtak a kormányprogramról, amelynek két oszlopa a szociális helyzettel, valamint az Európával foglalkozó rész. Ezzel teljesül a jólét fenntartására és a stabilitásra vágyó németek óhaja, s felpöröghet az Európai Uniónak a német belpolitika lefagyásával leálló átalakítása is. A nagykoalíció folytatása azonban a tárgyalásokon lezajlott alkudozás ellenére mindenekelőtt azt jelenti, hogy a német érdekek felülemelkedtek a pártérdekeken.
A Jamaica-koalíciónál jóval nagyobb stabilitást ígérő felállás ugyanis megteremti az előfeltételeit Németország európai vezető szerepe kiteljesedésének. Mert hiába használta ki ügyesen Berlin befelé fordulását Emmanuel Macron, Európa domináns hatalma megkérdőjelezhetetlenül Németország. A brexit ezt a státust csak megerősítette, így Angela Merkel mellett Macron csak a Németország túlzott megerősödése miatt aggódók megnyugtatására szolgáló díszlet lehet. Igazán azonban az lehet a megnyugtató, hogy Németország csak egy erős Európa részeként lehet globális szinten is befolyásos. Ezért aztán joggal reménykedhetünk abban is, hogy az uniós reformok tekintetében nem az EU-t tudatosan kettészakító francia, hanem a több sebességet rugalmasan kezelő német elképzelések jutnak érvényre. Annak ellenére, hogy Martin Schulz erősen szimpatizál Macron elképzeléseivel, ám egy német külügyminiszter nem dolgozhat országa érdekei ellen. A hatékonyságot és a különbségeket egyaránt figyelembe vevő megfontoltan haladás, így a marginalizálódás elkerülése egyben Közép-Európa, benne Magyarország érdeke is, így csak remélhetjük, hogy év eleji németországi útján Orbán Viktor nemcsak a CSU-nak kampányolt, hanem a CDU köreit is megnyugtatta Budapest európai elkötelezettségével kapcsolatban.
Az Élysée-palota retorikájának hangsúlyaiból ítélve ugyanakkor Párizs támasza lehet Berlinnek az angolszász hatalmakkal szembeni egyensúly megerősítésében. Az Egyesült Államok ugyanis egyre jobban aggódik Németország megnövekedett gazdasági ereje miatt, s Donald Trump a transzatlanti kereskedelem szabályainak átalakításától az európai feszültség fenntartásáig mindent megtesz Berlin féken tartására. Ez az elgondolás, a német technika és az orosz nyersanyag egymásra találásának megakadályozása motiválja széles geopolitikai összefüggésbe helyezve a Moszkvával szembeni szankciókat is. Merkel így aligha tehet mást, mint felébredve az „amerikai álomból”, Európa és benne Németország érdekeit szem előtt tartva kihasználja a Trump elfordulásával az önálló cselekvésre nyíló esélyt.
Ezzel az eséllyel azonban csak egy öntudatára ébredő, a világháború okozta bűntudaton túllépő, megújult Németország élhet. Merkel tehát utolsó kancellári ciklusát azzal teheti sikeressé, ha új pályára helyezve dinamizálja Németországot. Nem is nagyon tehet mást, hiszen a néppártok általános gyengülése közepette csak új lendületet adva állíthatja meg saját pártját is a lejtőn. A nagykoalíció adta szociális stabilitással a háta mögött ehhez a lecsúszó elégedetlenek és a stabilitást merevségként megélők szimpátiáját egyaránt élvező kihívó, az AfD vitorlájából kell kifognia a szelet. Ehhez pedig most már nem elég a jólét fenntartása. Az elkerülhetetlen generációváltással túl kell lendülni a posztnemzeti kultúrán és ennek jegyében a hitként kezelt multikulturalizmuson is. Ehhez Merkelnek át kell lépnie saját árnyékát is. Valójában ezen múlik, hogy a történelem melyik polcára kerül. Van még négy éve, hogy ne „csak” úgy emlékezzenek rá, mint akinek országlása alatt a körülményekhez képest nyugodt és gazdag, ám unalmas és ambícióktól mentes volt Németország.
