Nem vagyok túlságosan érzékeny típus. Kisgyermekként többször is láttam, hogy a család férfi tagjai olykor derékig sárosan érkeznek haza, kezükben a vértől tocsogó vadlibával, vadkacsával vagy fácánnal. A vadászok – az igaziak – jól tudják, hogy szakmájuk jóval többet jelent a puszta zsákmányejtésnél: a férfiak ősi közösségi élményének megélése, az idegpróbáló türelem, a kitartás ugyanúgy része a tevékenységnek, mint derékig gázolni a jéghideg vízben a lelőtt szárnyasért vagy hazacipelni egy termetes vadat. De benne van az állat tisztelete még akkor is, ha a mi kezünkben van a fegyver. Nem is csoda, hogy az ember ősidők óta gyűjti a trófeákat.
Ellenben amikor a Magyar Nemzet tegnapi számában megláttam azt a fényképet, amelyen egy nyakánál fogva felkötött rénszarvas lóg egy hosszú kötélen „az égből”, kinyílt a bicska a zsebemben. Mint a cikkből kiderült, a fotón látható „vadászatot” tavaly tartották Svédországban, még egy méregdrága helikoptert is kibéreltek Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes számára. Semjénnek még sétálnia sem kellett – azt ugyanis nem nagyon szeret –, a forgószárnyas segítségével gyorsan utolérték a szarvast, amelyet aztán a politikus könnyedén elejtett. A cipekedéssel sem fáradoztak sokat: a vadat egyszerűen felakasztották a helikopterre, majd hazaröptették a kibérelt hotelbe. Tehát nem hotelszobába vagy lakosztályba. Hotelbe. Kibérelt hotelbe. Miniszterelnök-helyettes úr, no de kérem! Hol marad a harc, az erőfeszítés, a férfias kitartás? Ilyen halált nemhogy egy rénszarvas, de még egy kártékony rágcsáló vagy vérszomjas, emberevő oroszlán sem érdemelne. Ez nem vadászat, hanem szégyenletes mészárlás.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt elnökéről beszélünk. A kereszténydemokráciának már több mint egy évszázada fő törekvése, hogy a keresztény társadalmi tanításokat és erkölcsi alapvetéseket a mindennapi politikában érvényre juttassa. Az eszmekör már a kezdetektől – egész pontosan 1891-től, ekkor adta ki XIII. Leó pápa a Rerum novarum kezdetű körlevelét – kulcsfontosságúnak tartotta a szociális kérdéseket, amelyekben a karitász (jótékonyság) és szolidaritás gondolatát, szerepük fontosságát hangsúlyozta, az állam tevékenységét pedig a közjó szolgálatának kívánta alárendelni. A mostani hírek szerint Semjénék útjai alkalmanként 4–5 millió forintnak megfelelő koronába kerültek, az árat főként az extra kérések és a luxusköltségek srófolták föl. Egy egész szállodát pedig azért béreltek ki, hogy csak ők legyenek a szállóban, s ne is találkozzanak másokkal, főként magyarokkal ne. Hol van ebben a történetben a keresztény ember? – tehetjük fel a kérdést. Ez nem kereszténydemokrácia, hanem parvenük urizálása.
Minden kor minden vezetőjéről készül olyan fénykép, amely annyira jellemző, hogy később a történelemkönyvek ezekkel szemléltetik a politikust. Kossuth Lajost, a magyar függetlenség legjelentősebb alakját legtöbbször azzal a képpel ábrázolják, amelyen a nagy államférfi díszmagyar zsinóros mentét, vállra vetett köpenyt, az oldalán pedig kardot visel. Nagyatádi Szabó István, a kisgazdapárt legendás politikusa csizmát hord ezeken a fényképeken. De hogy egy ellentmondásosabb figurát is említsünk: Horthy Miklós katonai egyenruhában ül fehér lován.
Aki arra számít, hogy Semjént egyszer majd Stüszi-vadászkalapban, vállán a puskájával ábrázolják, valószínűleg téved. Ő annyira vadász, amennyire kereszténydemokrata. A vadászat fogalmába annyira illik a helikopterről puskával leszedett, majd a nyakánál fellógatott szarvas, mint a kereszténydemokráciába az öncélú, urizáló luxus. Így helyesebb lenne majd Semjén képe helyére inkább a helikopterből lemészárolt, kötélen lengedező szarvas fotóját illeszteni. Ennél hitelesebb szimbólumot aligha találhatnánk annak a kornak és annak az embernek, aki ide juttatta a magyar kereszténydemokráciát.
