Legkisebb gyermekként a családban gyakran törtem borsot a két bátyám orra alá. A mellkasukig sem értem, de bátran támadtam rájuk, hogy aztán fél kézzel, nevetve leszereljenek. Ha a végén az ártatlan verekedés kissé elfajult – értsd: a fejem túlságosan begőzölt –, már egy valódi testvéri taslival hűtöttek le: „Na, nyugi, Öcsi!” Valahogy mindig ez a nagytesóról lepattanó, kis buzgó önmagam emléke ugrik be, ha a Brüsszelbe induló Orbán Viktor Facebook-hadüzeneteit látom. A magyar miniszterelnök most is világgá kürtölte, hogy kardot ragadva vonul csatát vívni az uniós csúcsra a migrációval és persze a szerinte mindent átszövő Soros-hálózattal. „Nem hagyjuk a migránsok beengedését!” – rázta meg fegyverét és csapta le sisakrostélyát csütörtökön már érkezésekor. Ha nem ismernék, kollégái zavartan nyúltak volna zsebükbe Donald Tusk meghívója után, mondván, legutóbb még nem szerepelt a napirendi pontok közt a bevándorlás. De mivel ismerik, mint a rossz pénzt, így csak legyintenek: Orbán megint szabadságharcososat játszik!
A baj csak az, hogy hagyják is neki. Hiába oly büszke az átláthatóságára az Európai Unió, az Európai Tanács megbeszélései még mindig nem nyilvánosak, így fogalmunk sem lehet arról, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött. Lehet, hogy a magyar kormányfő valóban az asztalt csapkodva követeli a migráció megállítását, de az is lehet, hogy csak ül, és csendben hallgat. Az unió tempóját és vérmérsékletét ismerve azért valószínűbb, hogy nemigen esnek egymás torkának a vezetők. Az igazán fontos döntések egyébként sem itt születnek, ez inkább a hátba veregetések és a fülig érő mosolyok terepe. Aztán a kamerák kereszttüzében meg mindenki mond, amit akar. Azaz amit otthon hallani akarnak.
Orbán Viktor például azt, hogy nagy háborút vívott. De egy olyan csatában akar ezredjére harcolni, amelyet már régen megnyert. Hiszen az Európába illegálisan érkezők száma a 2015-ös rekordévhez képest mára radikálisan csökkent, a kvótarendszerről ezerszer bebizonyosodott, hogy nem működik, ráadásul nincs is annyi menekült, ahányat szét kellene osztani, ahogy a külső határok védelmének fontosságát is felismerte az Európai Unió. Miközben már a migrációban leginkább érintett olaszok és görögök is arra kérik az uniót, hogy inkább tekerje lejjebb a hangerőt, a magyar kormány még mindig képes rátenni pár decibellel.
Csakhogy a félelemkampányt legfeljebb Magyarországon hallják meg. A magyar kormány, no meg az agymosásnak hála a társadalmunk egy része benn ragadt a sokkoló 2015-ben, ám a többi tagállam továbblépett. Amíg Orbán Viktor kizárólag a kétségtelenül fenyegető bevándorlással és iszlamizációval „harcol”, addig az Európai Unió jövőjét meghatározó más sorskérdésekről nélkülünk döntenek. Merthogy az unió egyéb komoly kihívásokkal is küzd, és jelentős reformokra szorul.
Van ugyanis élet az egybites egyszerűségű migránsozáson és sorosozáson túl is. Amikor egy új hidegháború korszakát éljük, ám a magyar kormányfő mégis Vlagyimir Putyinhoz dörgölőzik. Amikor megtörténhet az, hogy Nagy-Britannia földjén idegméreggel követnek el merényletet egy ember ellen. Abban a Nagy-Britanniában, ahol több százezer magyar él és dolgozik, akinek a brexit utáni sorsáról még mindig nem tudhatunk biztosat. Amikor az Egyesült Államok olyan gazdaságpolitikával fenyeget, amely rossz esetben akár kereskedelmi háborúhoz is vezethet. Amikor a Facebook manipulálásával választást lehet nyerni. És még csak a brüsszeli csúcs valódi témáinak felét soroltuk fel.
Ettől még lehetne harcot is vívni. Például azért, hogy „megtorlásként” ne csökkentsék az uniós költségvetésből Magyarországnak járó összeget, ami egyszer már a bevándorlás kezelése, legutóbb pedig a durva korrupció okán is felmerült. Vagy hogy ne hazánk jogsértéseitől legyenek hangosak az Európai Parlament szakbizottságai. Azaz mielőtt jön Brüsszeltől egy igazi testvéri pofon.
