Carl Schmitt, a vitatott életpályájú német politikai gondolkodó és jogtudós szerint a politika lényege a barát és az ellenség megkülönböztetése. Nyers és leegyszerűsítő megfogalmazás, de nehéz vitába szállni vele. Éppen ezért értelmetlen önmagában a negatív kampány jelenségét kárhoztatni például most, néhány nappal a választás előtt: fontos, hogy a politikai szereplők azt is tisztázzák, miben mások, mint vetélytársaik, s azt is, azok felülkerekedése milyen veszéllyel járna. Általában – ezt már nem Carl Schmitt mondja, én teszem hozzá – magától értetődő, ki számít barátnak, és ki ellenségnek, finomabban szólva: ellenfélnek, politikai riválisnak. A Fidesz mintha a német tudós idézett gondolatát a maga pőreségében igyekezne átültetni politikai gyakorlatába. Közhelyszámba megy annak rögzítése, hogy a jól felépített ellenségkép a saját politikai tábort összeabroncsozó erő lehet. Csakhogy az elméletből lepárolt módszerekkel sohasem terepasztalon, hanem hús-vér embereken, társadalmakon kísérleteznek. Négy éve a Fidesz a másodszor nagy fölénnyel megnyert választás után hazai ellenfél és – ami nagyobb baj – értelmes kormányzati célok nélkül maradt. A fenyegető helyzetből a migrációs válság húzta ki, illetve annak a politikai cinizmus minden kellékét felvonultató hasznosítása.
A muzulmán migránsok tömege, az őket mozgató világ-összeesküvést megszemélyesítő spekuláns tökéletes ellenségnek bizonyult, már csak azért is, mert a valóság elemeinek ügyes csoportosítgatására, a 2015-ös krízis emlékének elevenen tartására valóságos propaganda-hadsereget épített fel és működtet közpénzek tízmilliárdjainak elégetésével Orbán Viktor kormánya. A déli határt ostromlók elpárolgásával aztán egyre jobban el kellett rugaszkodnia a valóságtól ennek a roppant gépezetnek, amely végül egy alternatív világot épített fel. A menekültáradat éppen jókor jött a kormánynak, ám a választás felől nézve talán túl korán is. Mostanra mintha fáradni látszana a riogatás; minél nagyobbat tódít a kormány és sajtója, annál inkább kilóg a lóláb. Egyre izzadságosabb munka valós fenyegetésként ábrázolni a migrációt és a nemzetközi hatalmak áskálódását. Ráadásul a kampány idejére derült ki, hogy a menedékkérők befogadása a hangzatos szólamok dacára folyamatos, a kötvénymigránsok pedig valós kockázatot jelentenek.
Akinek sok az ellensége, barátokra is nagy szüksége van. És Orbán Viktor már nem nagyon válogat. Az Európai Néppárt Fidesz iránti lelkesedése mérsékeltnek mondható, Brüsszellel és a nagy befolyású uniós tagállami vezetőkkel megromlott a viszony, Amerikával sem lett jobb Trump megjelenésével. Maradnak a nyugat-európai szélsőjobb figurái – akik néhol erősödhetnek, de áttörésük várat magára –, a változékony hangulatú visegrádi partnerek és a Putyinhoz hasonló autokrata vezetők. Ám itt a NATO- és EU-tag Magyarország barát-ellenség felismerő rendszere mintha végképp összezavarodott volna – legalábbis a papíron szövetségeseink így látják –, amely állapot tartósan nem maradhat következmények nélkül.
Orbán Viktor figyelemre méltó képességekkel büszkélkedhet, ha a barát-ellenség koordináták átállításáról van szó. Egykori Soros-ösztöndíjasból, az amerikai térségi behatolás ágenséből aggály nélkül vált a milliárdos elleni gyűlöletkampány karmesterévé. Néhány év alatt pedig a russzofóbia tüneteit mutató politikusból a Kreml fontos európai szövetségese lett. Vagy itt az új barát: a szélsőjobboldali izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu, akivel mások mellett a szigorú menekültpolitika köti össze – és azoknak a muszlimoknak az elutasítása, akiknek kultúrájáról néhány éve még oly szépeket mondott.
Az arab az új zsidó – hangzik el Bödőcs Tibor Orbán-paródiájában. Carl Schmitt sem foglalhatta volna össze frappánsabban, az árnyalatokat mellőző tömörséggel és túlzással az ellenségkép váltogatására építő politika lényegét. Április 8-án ennek jövőjéről is döntünk.
