Túl jó ez a dramaturgia, túlságosan ki van találva. Vannak emblematikus történések, amelyekről azonnal pontosan tudjuk, hogy kezdőpontjai olyan folyamatoknak, amelyektől minimum négy évig szenvedni fogunk. Egy megalakuló Országgyűlés, akkor is, ha az a hetedik, önmagában szimbolikus értékű. Ha erre más szimbólumok is rárakódnak, mint a guanó, keményen, vastagon, akkor az azt jelenti, hogy vagy azonnal lekaparjuk a guanót, vagy szagolni fogjuk négy évig.
A tegnapi heccmester kétségkívül Gaudi-Nagy Tamás volt, aki sok egyéb mellett azzal tette ismertté a nevét, hogy kidobta az uniós zászlót a Parlament ablakából. Bizonyára oka van annak, hogy nem tudott várni a földtörvény miatti tüntetéssel egy fél napot sem. Ahogy annak is, hogy pont egy határon túli magyart kellett lehazaárulóznia, éppen azt, aki Joseph Daul mellett a Fidesz választási nagygyűlésének egyik meghívott szónoka volt: Pásztor Istvánt. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy van összefüggés a vajdasági képviselő lehazaárulózása és aközött, hogy bizony a várakozásokkal ellentétben nagyon kevés szavazatot kapott április 6-án a Jobbik a határon túliaktól. Persze, tudjuk, a Jobbik elhatárolódott Gaudi-Nagytól, hangsúlyozva, hogy már nem képviselőjük, de a dolog mégsem ilyen egyszerű abban az esetben, ha valaki túl sokáig és az első vonalban demonstrált egy pártot hosszú éveken át. Elképzelhető, hogy a Jobbik arculatot akar váltani, és ezért le kell vakarnia magáról a legszélsőségesebbeket, de aki még emlékszik a Piroska és a farkasra, benne a gyanúsan nagy fülű, Árpád-sávos főkötőjét mélyen a szemébe húzó nagymamára az ágyban, az nem hatódik meg attól, hogy a Jobbik ma már szentmisére és protestáns áhítatra jár.
Jó lenne, ha végre megtanulná a szélsőjobb, hogy beteg dolog radikálisabbnak lenni a határon túli magyarok ügyében maguknál a határon túliaknál. Föl lehet vetni, hogy megfelelő-e a magyarság autonómiaigényének a képviselete a Vajdaságban, de így megalázni a képviselőjüket, aztán másnap a tévében lámpavasra küldeni: ez őserdei stílus. Rendőr néhány hírforrás szerint akadt a helyszínen, csak nem lépett közbe. Pásztor István viszont a nyilatkozatában hiányolta a rendezvény rendőri biztosítását. (Ő még nem ismeri a hazai rendőrségi módit: végül is ez nem melegtüntetés volt, és nem is az élet menete.) Az a kisebbik baj, hogy nem volt rendőr a közelben. A nagyobbik baj az, hogy a politikus közeléből senki nem rántotta félre egy határozott mozdulattal a köpdösőt. Semmi közünk ahhoz, hogy a frusztrált Gaudi-Nagy miként ittasul meg saját kierősített hangjától a Kossuth téren. De ahhoz igenis közünk van, hogy ilyen ember ne lehessen hangadó a közéletben. Még jobb lenne, ha az ügyvédi kamara is kizárná tagjai közül. Könnyű osztani az észt a Kossuth térről, Gaudi-Nagy nem a Vajdaságban él, szomszédai sem szerbek. Nem kell előttük az emberségét bizonyítania, a különböző nemzetiségűekkel való együttéléshez való képességéről sem kell naponta számot adnia.
Az ügy gyomorforgató, és messze túlmutat önmagán. Ha pálcát törtünk Mesterházy fölött, amiért az MSZP-kampány nagygyűlésén nem utasította vissza a felcsúti polgármesternek „Kötelet!” bekiabálót, akkor ugyanúgy elítélendő a vajdasági politikust lámpavasra küldő Gaudi-Nagy Tamás. Aki elveszíti az önuralmát, ne vállaljon közéleti szerepet.
