Eltelt azóta egy év, és időközben nem a magyar álláspont vagy az IMF, hanem a külgazdasági környezet változott. Kedvező irányú fordulat következett be: újra indultak a pénznyomdák az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában: a pénzügyi könnyítési programok hatása szinte azonnal érvényesült. Az Európai Központi Bank ugyan kivárta az utolsó pillanatot, de végül beadta a derekát, és elkezdte felvásárolni a bajba jutott euróövezeti országok állampapírjait. Így enyhült a Dél-Európára nehezedő nyomás, amely időt adott az átalakítási programok kidolgozására.
Mindez hónapról hónapra javította Magyarország tárgyalási pozícióit, eközben csökkent az államadósságunk, és ismét egy rendezett költségvetést tettünk le az asztalra. Nem kellett a legelső IMF-ultimátumot elfogadni, mint tette azt a Gyurcsány–Bajnai– Veres trió 2008-ban. A válság enyhülése lehetőséget adott, hogy megtehessünk olyan lépéseket, melyeket az IMF–EU tandem sosem engedélyezett volna: a banki tranzakciós illeték bevezetését, a bankadó meghosszabbítását vagy éppen az önkormányzatok adósságának állami átvételét.
Hogy jön-e újabb megrázkódtatás, nem tudni. Ha Amerikának nem sikerül elkerülnie az úgynevezett pénzügyi sziklaszirtet, vagyis nem hozza rendbe a költségvetését rövid időn belül, akkor megint hullámvölgybe érhetünk.
Ezért nem szabad feladni a tárgyalásokat a valutaalappal.
