Az első világháborút követő, 1922-es és 1923-as két mérkőzés két felismeréssel szolgál: jé, a finnek már akkor is fociztak, illetve nekik már 1922-ben sem derogált ellenünk játszani. Noha Finnország csak 1917-ben nyerte el a függetlenségét, a Finn Labdarúgó-szövetséget már ezt megelőzőleg, 1907-ben megalapították, igaz az első félhivatalos mérkőzésre 1911-ig kellett várni.
A sportág vérkeringésébe nehezen kapcsolódtak be nyelvrokonaink, akiknek hálásak lehettünk az 1922-es vendéglátásért. Közismert, hogy Magyarország mint háborús vesztes nem vehetett részt az 1920. évi olimpián. Az sem lehet véletlen, hogy abban az évben csak sorstársaival, Ausztriával és Németországgal játszott válogatottmérkőzést. Az ellenséges légkör lassan oldódott, a következő évben már lengyel barátainkra és a svédekre is számíthattunk, 1922-ben pedig északi túrára indult csapatunk, s két héten belül Németországgal, Svédországgal és Finnországgal is megmérkőzött.
Az 1943-as helsinki 0-3 azért tanulságos, mert mindkét gólszerzőnk – Tóth III (aki kétszer is betalált), valamint Sárvári-Spielmann – a Nagyváradi AC-tól érkezett, miként a szintén kezdő Bodola is; korábban mindhárman szerepeltek a román válogatottban. A B közép talán erre emlékezve szokta skandálni: „Vesszen Trianon!”
Az ötvenes évek három oktatómeccsének összesített mérlege – három győzelem, 23-2-es gólkülönbség – önmagáért beszél. A két évtizeddel ezeket követő legközelebbi találkozás, az 1978-as 2-1-es vereség viszont arculcsapással ért fel.
A folytatás már a velünk élő történelem. Minden idők egyik legröhejesebb gólja, az 1-1-es döntetlen 1997-ből csak átmeneti megkönnyebbüléssel járt, mert a jugoszlávok elleni tragikus pótselejtezőnek ágyazott meg. 2010-ben viszont Dzsudzsák hosszabbításban rúgott pazar gólja és a 2-1-es győzelem évekre tartást adott Egervári Sándor együttesének, még ha továbbjutást nem is ért. Pintér Attila tavalyi debütálásakor, a 2-1-es győri vereség alkalmával nemcsak a védelmünk tolódott el, hanem az értékítéletünk is.
