A szervezők, érzékelve a kockázatot, szakaszosan engedték át a bulizókat, a híd nem omlott össze. Ellentétben néhány idegrendszerrel. Ismerősöm elbeszélése szerint egészen addig nem értette, miért sikoltozik, hisztizik a túlpartra átbotorkáló lány, amíg ő is rá nem lépett a lélekvesztőre.
Mindez most még egyszeri, múló rosszullét volt. Adjunk hálát érte és okuljunk belőle. Mert csodás természeti és épített öröksége mellett Budapest egyik fő vonzereje manapság a biztonsága. Amit azonban nemcsak emberi agresszió, hanem passzív mulasztás is elsodorhat.
A május 29-i dunai hajókatasztrófa a maga huszonnyolc halottjával közös pszichénk máig ható, talán örökös traumája – még akkor is, ha nincs okunk kollektív bűntudatra, hiszen nem kellett volna egyebet tenni, mint az egy-két vétkesnek betartani a meglévő szabályokat.
A K-híd esetében más a helyzet. A veszélyforrás előre látható, érzékelhető, elhárításának módja nyilvánvaló. Két hajó akár véletlenül is összeütközhet, egy híd viszont véletlenül nem dőlhet össze. Előbbihez elegendő egy szerencsétlen pillanat, utóbbi évek, évtizedek következménye. Ezért minden, akár csak közvetve érintett személy felelőssége nagyobb.
Két, egymás utáni tragédia tönkretenné Budapest hírét, de egyetlen, felelőtlenül elvesztegetett élet is mindennél nagyobb ár. Úgyhogy gyerünk hidat építeni, téglával, malterral, kővel, arannyal, bármivel, mindenáron!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!