Világmegváltók

A materialista társadalommagyarázat legnagyobb karriert befutott fogalma az „osztály”, amely lényegében az egytényezős statisztikai halmaz totális szerepű „valósággá” emelése. Ezzel sokan – komoly emberek – máig azt állítják, hogy a személyiségre mindent eldöntő hatással a jövedelme, a vagyona, vagyis az anyagi helyzete van. Az azonos jövedelmi viszonyok azonos gondolkodást, magatartást, sőt azonos célokat eredményeznek. Különös homogenizálás ez, s valójában megsemmisíti az individualitást. Ez a szemlélet átmeneti vagy tartósabb érdekközösségből vezeti le azt is, hogy milyen hitet, indentitást, értékeket vall valaki – választás nincs. Az osztály sorsnak számít.A „tudományos szocializmus” szerint a „munkásosztály” a modern szegénység kitüntetett képviselője, amely rangot ismét egy XIX. századi optimistán materialista tévtan adományozta: az ipar (ipari technika) mindent megoldó hatalmába vetett hit. A hét „csoda”, a nagyszámú, képzett ipari munkástömeg és a dinamikus ipari termelés mellett már nem fért el a „kizsákmányoló” tőke és tőkés, hiszen „ők” ketten egyszerre mindent meg tudnak oldani – a „munkásosztály” pedig az emberi jóság egyetemes kibontakozását jelentő „élcsapatot” alkot.A „proletár” mitikussá növelt egyetemes alakká lett, aki a „jövő” letéteményese, mivel magában hordoz minden emberi jót és történelmi haladást. A „proletariátus” Krisztus-pótló szereppel bír, hiszen ahol bármilyen kis számban megjelenik, felfüggesztődik a társadalom és a történelem konkrét időbeli valósága, attól kezdve mindent vele és hozzá mérnek, s ezáltal „érdem” csak az őt szeretőknek és szolgálóknak jut. A baj csak az, hogy a „proletariátus” valódiságát a hatalomban és azon kívül is az örök emberi (bűnnel rombolt) állapot határozza meg, vagyis velük csupán egy új csoport hatalmi igénye és uralma valósága érkezik el. A történelem nem szűnik meg (ahogy a „liberális demokráciák” győzelme után sem!), s e valóságos helyzet felismert szükségszerű következménye az erőszak diktatórikus uralma. Ha ugyanis egy hatalom nem képes egy minőségi, mindenki által önkéntesen elfogadott – mert abszolút igazságos és tévedhetetlen – gyakorlatot megvalósítani, akkor a korábbi (esetleg kiirtott) ellenfelek helyére újak lépnek. A politika valóságában a (demokratikus) bukáshoz néha elég az, hogy valakiket megunnak hosszú uralmuk miatt – az emberiség e világi valósága nem tűri az emberileg elgondolt örökkévalóságokat. Annál kevésbé, mivel a proletariátus diktatúrájának nevezett terroruralomhoz a nagyobb vagy a kisebb számú valóságos „munkásosztálynak” kevés köze van. Még a magát élcsapatnak önkinevező párt sem birtokosa a valóságos hatalmi kompetenciáknak. A hatalmat egy kis csapat birtokolja és gyakorolja a hatalmasra duzzasztott erőszakszervezetek biztosítása mellett.A „munkásosztály” misztikus hivatkozássá válik. A munkásoknak hinni kellett egy olyan eszmerendszerben, amelyet a maga valós bonyolultságában a többség még csak nem is érthetett.A pótvallássá alakult marxizmus egy minden másféleség elleni primitív materialista „dzsihád” hitet jelentett, annak pontos „megmondásával”, hogy mit és kit kell likvidálni. Ez utóbbi kifejezés rejti az emberi erkölcsök teljes felmondását is, hiszen erkölcsös az lett, ami használt a „munkásosztálynak”, míg minden más értéktelen, „árulás”, pusztulásra érett. Az „osztályharc” logikája persze természetesen hozta magával a gyűlölet és a gyűlölködés központi helyre emelését. Ennek az lett a következménye, hogy az „osztályos társak” iránti szeretetet is azon mérték, hogy ki mennyire gyűlölte az „ellenséget”. A nem gyűlölködő magatartás „osztályárulásnak” minősült.A szeretet helyett gyűlöletre gründolt eszmekörében tulajdonképpen kiiktatódik a személyiség és a lélek. Hiszen az egész „munkásmegváltás” a személytelen „szükségszerűségen”, az állítólag „tudományos” törvényszerűségeken nyugszik. Így persze a „munkásosztálynak” nem is lehet a tömegerő biztosításán kívül más feladata, vagyis hogy a vezérek útmutatása szerint mozogjon a hatalom megragadásáig. De nem tovább! Mert akkortól kezdve természetesen a „munkásosztály saját hatalma” ellen semmit sem tehet. Az e világi paradicsom megérkezett, s ennek mindenkinek tetszenie kell, s ha valakinek nem tetszik, akkor az ellenség.Az e világi balhitű megváltások totális ígéretei és a mindenkori valóság folyamatos ütközései miatt csak diktatúrák és/vagy nyomorúságos egyenlősítés („fejadagolás” – jegyrendszer) formáiban létezhetnek, s ezzel kilúgozzák az illető társadalmak egyéni és közösségi erőforrásait, kezdeményező energiáit. Általában kriminalizálódik az egyéniség vagy a többre törekvés, mint olyan, amely függetlenedni akar a mindentudó és mindenható hatalomtól. A „tudományos” eszméken nyugvó „munkáshatalom” ezért – sok más konkrét káros hatása mellett – „lumpenizál, igénytelenít, miközben elvileg és a hozzáférhetőséget illetően a legmagasabb minőségű klasszikus szellemi értékeket is nyújtja. Nem véletlen azonban az, hogy az egyéni szabadsághiány ezeket az értékeket a tömegek szemében leértékeli, nevetségessé teszi, s legfeljebb „főfoglalkozású csoportok szubkultúrájává” változtatja.A „munkásosztály” mint verbális „uralkodó osztály”, bizonyos nyugalomhoz szükséges minimumok biztosításán kívül, kiszolgáltatott, szervezetlen tömeg, amelynek még saját gazdasági érdekvédelmi szervezete sem lehet, hiszen a szakszervezeteket a hatalom saját érdekű „transzmissziós” szíjakká zülleszti. A világmegváltó „munkásosztály” szegényesen élő, zsigeri létezésre szorított halmaz csupán, amelynek köréből megbízhatósági alapon strébereket „emelnek ki”, hogy életrajzuk kezdeteivel folyamatosan fenntartsák a proletárdiktatúra „osztálybázisú” kötődésének látszatát. A „munkásosztály” egyenlősítően szegényes „ellátási kötelezettségének” lózungos jelenléte ugyanakkor lehetetlenné tesz mindenféle gazdasági racionalitást. Ahogyan az óriási improduktív elnyomó és ellenőrző apparátusok az átlaghoz képest jobb ellátása is csak növeli a deficiteket. Az egyébként „normális viszonyok” között tiszteletre méltó munka és (valódi) munkás egyszerre lesz gyűlöletes és nevetséges, hiszen a nevükben történik emberek millióinak jogtól és lehetőségektől való megfosztása, s egy velejéig hazug világ erőszakos fenntartása.A „munkásosztály” megváltása s az egész szocializmus olyan kiválóan sikerült, hogy mindenki a „kapitalista rothadásba” kívánkozott. A „munkásosztály” élcsapata által megváltott országok tragédiája abban rejlik, hogy e megváltással olyan alaposan sikerült e társadalmak szellemi, lelki, gazdasági tönkretétele, hogy az óriási „normalizálási” költségek terhei miatt nagy tömegek rosszabbul élnek, mint a szegényes reálszocializmusban. A dezorientált és szinte mindenben deficites tömegeknek így továbbra is (!!) értéktelen a szellemi, politikai, egyéni szabadság, s nagynak tűnnek az (egyiptomi) rabszolgaság húsosfazekai. A „munkásosztály” mítoszát persze még ma is sok egykori haszonélvező ápolja, s lázadó jómódó yuppie-któl – mint egykor sok „burzsujcsemetétől” – nem áll távol a marxizmus „tudománya”. Úgy tűnik, mindig lesznek olyanok, akik szívesen kísérleteznek embertársaikkal.