A Jón-szigetek. Sokat köszönhet e bálnáknak az ógörög bölcselet: úgy mondják, európai, européer gondolkodásunk ősforrását a változatos, emberi léptékű, arányos görög domborzat ihlette. Itt született az az embertípus, mintegy az istenek fejéből kipattanva, amelyik a logosznak, a mérték őselvének hódolt, a mai nagy falvainknál kisebb városállamokban érezte jól magát, és templomai, palotái, szobrai, tragédiái felfoghatatlan térérzékről tanúskodnak. És amelyik tagolt formák mértani rendjeként látva a világot méltán nevezhette magát kozmopolitésznek, a kozmosz otthonos polgárának. Míg el nem sodorta őt és arányérzékét egy gigantomán hatalom, a hódító Róma – amely később éppen arányvesztésébe rokkant bele.
Nos, ez az embertípus és klasszicitás a mai Görögországból csaknem nyomtalanul eltűnt. A tájhasználat, a görög mentalitás, a légkör inkább balkáni. Tehát mindig résen kell lenni, illetve keveset fáradozni azon, hogy abszurd helyzetekben logikát keressünk. A görög vasút például különleges észjárás szerinti komédia: aki felül Pátrában, a kompkikötőben a délre tartó járatra, számíthat rá, hogy 180 kilométert hat óra alatt tesz meg olyan vonaton, amelyet már Kelet-Bulgáriában is gyanakodva fogadnának. Foltos ingű, hónaljszagú, borostás vasutassal fog találkozni, aki idegesen szaladgál a szerelvényeken, kezében papírtörülközőt lobogtatva, amelyet a vonat vécéjéből szerzett be. Minek az neki, kérdezhetnénk, de itt nem mi kezdjük a beszélgetést. Miután elkobozta az összes jegyet, és mindenkit részletesen kifaggatott úti céljáról, űzött tekintettel fölírja a válaszokat a törülközőre. Akár egy rögtönzött népszavazás: egész úton izgulhatunk, hogy a mi úti célunk kapjon több voksot. Nos, a kalamátai vonaton sosem lesz szerencsénk: néhány kilométerre a végállomástól felülkerekedik az ellentábor, s a vonat letér egy mellékvonalra, Kiparisziába. A kalauz vezényel, az utasok engedelmesen lekászálódnak, és mindenki imádkozik, legalábbis a külföldiek, hogy a sors odavezéreljen egy másik járatot.
Mégis nehéz megfeledkezni arról, hogy Görögországban vagyunk. Zötykölődünk az áttüzesedett vonaton, Olimpia közelében járunk, szemben kalapos öreg ül, egyszerű parasztember, azon töri a fejét, hogyan elegyedhetne szóba velünk. Időnként hatalmas testű kabóca csapódik be a nyitott ablakon, s szédülten vergődik, míg az öreg szelíden meg nem fogja, megcirógatja a hátát, mint valami bocinak, majd kiengedi. Közben nézegeti karórámat, gusztálja cigarettámat, belekukkant térképembe. Megkönyörülök rajta: megkérem, mutassa meg, merre van Mükéné. Nem érti. Mondom, Mükéné. Aha, Mikines, vidul föl, de nincs nála szemüveg. Kis szünet. Azt mondja, harcolt a németek és az olaszok ellen a világháborúban, ra-ta-ta-ta-ta, emeli maga elé két kezét. Elismerően hümmögünk. Szünet. Újabb kabócabecsapódás. Gondolkodik erősen, keresgél valamit, aztán kiböki: Heraklesz, valahogy így ejti. Hogy hallottam-e róla. Azt mondja, Nemea, hogy segítsen, és begörbített ujjaival karmolássza a levegőt, majd nevetve mutatja, hogy bunkózza le a hős az oroszlánt. Azt mondom, Lerna, mire felcsillan a szeme, széles mosollyal pantomimozza, hogyan kaszálja Héraklész a kígyófejeket. Hüdra, teszi hozzá sokat sejtetően, hüdra kaput. Aztán röfögve adja elő az erimanthoszi vadkan vesztét, mellékesen jót mulatva azon, hogy a törökök nem ehetnek disznóhúst, majd kezével verdesve idézi meg a Sztimphalosz-tó madarait. Eláll a lélegzetünk: itt ül szemben ez a tanulatlan öreg fickó, és a legapróbb részletekre figyelve, leplezetlen büszkeséggel eleveníti meg a teljes görög mitológiát. Hány tanulatlan öreg fickó lenne erre képes és büszke Magyarországon?
Irigylésre méltó a görögök komplexusmentes, magától értetődő ragaszkodása saját kultúrájukhoz. Akár más mediterrán népeknél, a délspanyoloknál, -olaszoknál, -franciáknál, itt is minden csapból helyi népzenét mérnek. A lenyalt hajú, napszemüveges suhanc autójából, a benzinkutaknál, a házat építő kőművesek magnójából, a tengerparton bohóckodó gyerekek rádiójából, az eldugott tavernákban, a szupermarketekben görög zene árad szakadatlanul. Semmi nacionalizmus, semmi demonstráció, semmi lehengerlés, csak zene – mint hétköznapi élvezeti cikk. A görögök sosem értenék meg, nálunk miért néznek furcsán azokra, akik ugyanilyen magától értetődő könnyedséggel feledkeznének bele – kimondani is milyen abszurd – a kalotaszegi, somogyi vagy gyimesi parasztzenébe. Az olaszok, a szárdok, akik nemzetközi folklórfesztiválok fináléjában türelmetlenül letessékelik a színpadról a táncházzal kísérletező vendégeket, mert végre a saját táncukat járnák, nos, ők sem értenék, nálunk miért homályosítanak el mindent az egzotikus táncházak, világzeneturmixok...
Kalamáta modern kikötőváros a négyujjú Peloponnészosz hüvelykénél. Tengerpartja jellegtelen, görög turisták lepik el, óvárosa kicsiny, romos frank fellegvár látszik a dombtetőn. Mégis van itt valami, amiért érdemes megtorpanni. Megérkezésünk másnapján kihalt sikátorokban sétálunk, a bizánci stílusú nagytemplomhoz érve hirtelen énekfoszlányokat kapunk el, megszédül tőlük az ember. Bebújunk a sarki épület erkélye alá, belehallgatózunk egy idegen misztériumba – föntről szünet nélkül áramlik a kalugyerek esti imája. Láthatatlanok éneke. A közeli halott metropolis, Misztrász, a görög ortodoxia másik szellemcsodája ugyanaz a dallamvilág kőből, mint a kalamátai szerzeteseké.
Nem árt tudni, hogy Spártába menni értelmetlen: akropolisza sovány vigasz, nagyobb része még a föld alatt pihen reménytelen darabokban. Ami látható, abból nem idézhetjük föl a hajdani dór katonaállamot, nincs nyoma sem Menelaosz királynak, sem kikapós feleségének, a trójai háborút kirobbantó Helénának. Mégis muszáj elmenni Spártába, mert a szomszédos Misztrász elhagyatottságában, érintetlenségében helyenként izgalmasabb, mint a turisták kedvenc ortodox kegyhelye, a Meteorák. Palota- és lakóházromok, bazilikák és kolostorok, lélegzetelállító freskótöredékek, üvegesen áttetsző ikonarcok a meredek hegyoldalban. Ráadás a Taigetosz-hegység zord pompája: aki átkel az életveszélyes szerpentinutakon, kecskenyájakat, öszvéren közlekedő, nyers arcú parasztokat, elszigetelt kis falvakat bámulhat meg, s Kalamátából nem érhet úgy Spártába, hogy ne érezze megtisztulási szertartásnak ezt az utat. Busszal megyünk, ugyanazt a görög közlekedési komédiát tapasztalva, mint a vonatokon: az első falunál leszállítanak mindenkit csomagostul, bombariadó, gondoljuk, de nem, onnan másik járgány visz tovább, tudhatnánk már.
Visszafelé viszont stoppolunk. Spárta határában hosszan és reménytelenül várakozunk, s ha olykor megáll egy-egy autó, mindjárt csodálkozva továbbhajt. Kalamátába, de hisz az legalább hatvan kilométer, ki megy odáig! Mintha legalábbis Isztambulba kérnénk közvetlen fuvart. Végül vörösesszőke hajú, szeplős férfi vesz föl: Georgiosz, a gáláns irodagépügynök, aki szintén nagy rajongója a romoknak. Kifejti, manapság Görögországban többnyire barbár módon bánnak a régészeti leletekkel: előfordul, hogy a kormány olimpiai uszodát épít értékes poliszmaradványokra, és a kulturális minisztériumon belül külön betemetési osztályt alapítottak arra az esetre, ha az ásatásokat nem tudnák vagy nem akarnák befejezni. Ennek a szervezetnek van ma a legtöbb munkája. Különben is, hiányzik a közgondolkodásból a nemzeti kultúra tisztelete, panaszolja Georgiosz, az iskolákban elhanyagolják a görög antikvitás oktatását, vagy bosszantó és káros sztereotípiákat sulykolnak a gyerekek fejébe, amelyek kisebbítik a hellének történelmi érdemeit. Hozzá nem értő állami hivatalnokok pedig arra vetemednek, hogy átnyúlva a tudósok feje fölött leletekről tegyenek megfellebbezhetetlen kijelentéseket. Amikor elmondom neki, mennyire balkáninak találjuk a görög turizmust: hogy enyhén szólva méltánytalan a köztisztasági helyzet műemlékeknél is (Leónidasz király óriásszobra mögött fekáliahalom, ugyan minek álljon meg itt a vándor); hogy jelentős romokat képtelenség megtalálni az eligazító táblák hiánya miatt, hogy a közlekedés szánalmas és idegőrlő, Georgiosz szomorúan, egyetértően csóválja fejét. Baj az is, fűzi hozzá, hogy jelentős leletek évszázadok óta a különböző európai fővárosok múzeumaiban látogathatók, és a görög államnak esélye sincs arra, hogy visszakapja őket.
Egynapi kalamátai szieszta után fölkerekedünk, nincs mit tenni, el kell indulnunk északkelet felé. Tripolin át Argoszba, majd a földnyelvre épült középkori városkába, a görög szabadságharc emlékhelyére, Náfplióba vonatozunk. A peloponnészoszi táj vad és fantáziadús: szűk kanyonok, mélyben szivárgó hegyi patakok, tüskés cserje, magányos ciprusok, kőből rakott karámok és kecskenyájak mindenfelé, a vonat órákig egyensúlyoz szakadékok peremén, lihegve kaptat meredélyeken. Leharcolt külsejű férfiak üldögélnek körülöttünk, turisták nincsenek, csak görög szót hallani, így biztonságban elemezhetjük a környezetet. Csöndes beszélgetésünket egyszer csak reszelős hang szakítja félbe. A szomszéd férfi valamit mond nekünk. Nem, énekelget. Ismerős nótát, ám ügyetlenül, dünnyögve egyensúlyozza a szavakat. „Áz á szep, áz á szep, ákinek a szeme kek”, dalolgatja, közben erősen hunyorog felénk, várja a hatást. Gyanakodva bámulok rá, nem hatódom meg efféle tarhálási technikáktól. Madzsar, madzsar, faggatózik tovább. Maga tud magyarul, kérdezem foghegyről. Csak néhány szót, mondja egyre lelkesebben: koszonom, neni, bacsi, anyus, apus, Puskas Ferenc. Elszámol tízig, igen, a feleségem Szabadkán született, félig magyar volt, tőle tanultam, vallja be. Hogy került Görögországba az asszony, érdeklődöm. 1956-ban, válaszol magyar–görög–orosz–román keveréknyelven az ötven körüli, kőműves külsejű férfi. Kamionos voltam, még Jugoszláviában ismerkedtünk meg, folytatja. A lányaim jól beszélnek magyarul, ők visszajárnak Vojvodinába, de nem jó, ha az asszony is velük megy, mert utána csak napokig sír a honvágytól.
Náfpliótól alig harminc kilométerre fekszik Mükéné-Mikines. Sorra járjuk a Peloponnészosz hajdani urainak, hőseposzok, tragédiák vad királyainak méhkas formájú óriássírjait, Atreuszét, a gyilkos Aigiszthoszét és Klütaimnésztráét, amelyekben a dilettáns és fantaszta Schliemann látta utoljára az aranymaszk alatt szétporladó arcokat. Elsétálunk az akropolisz hatalmas kövekből, kötőanyag nélkül rakott küklopszi falai előtt, amelyeknek párhuzamai az egyiptomitól az inka építészetig szerte a világban megtalálhatók. Meglátogatjuk a megaronnak, a férfiak termének alig felismerhető maradványait, amelyek talán minden görög templom előképét rejthetik, no meg Homérosz hexametereit visszhangozzák. Lebotladozunk a föld alatti titkos ciszterna nyálkás lépcsőin, s az akna végében valami kemény üresség zárja el az utat, amely talán a Tartaroszba vezet... Amikor bejártuk Mükénét, kultúránk első fészkeinek egyikét, belátjuk, elérkeztünk utunk történelmi végpontjára is. Ezeken a lerombolhatatlan kőmonstrumokon harcias dórok, rómaiak és hellenizálódott barbárok, kora középkori várurak és szerzetesek, csepűrágók, szolganépek és kuruzslók építették, építik történelmünket.
Vajon lehet-e hitelesen morfondírozni, tanulni, tanítani róluk látatlanban, könyvekből, térképek, elvont sémák alapján? Vajon érdemes-e Spártáról beszélnünk anélkül, hogy láttuk volna a Taigetoszt, a polisz hűlt helyét; Korinthoszról, Mükénéről, hogy megtapogattuk volna a köveket, a középkorról és szelleméről, hogy lementünk volna egy börtön kazamatájába vagy föl egy őrtoronyba? Nem. Menni kell. Délre sietni, azonnal.
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
