Poliszok hűlt helyén

Aki aludt már tengerparton, közel a vízhez, hogy a hálózsák csücske átázott, és hajnalban sótól tapadó bőrrel ébredt, az tudja, újjászületés tenger mellett ébredni. De ami frissítőbb, ami mélyebb nyugalmat ad: hajón aludni, a fedélzeten, elkábulva a gépház monoton dübörgésétől, az enyhe menetszéltől és a hajó billegésétől. Ám ha adva van egy hajómotor, amely úgy szortyog, akár egy dohányos tüdeje, ha az ember fektében beleragad a kátrányos deszkába, amelyen csak a csótányok boldogulnak, és ha akad néhány kipirult, felizgatott, részeg amerikai nő, aki a fejébe vette, hogy addig nem nyugszik, míg kergetőzés közben rád nem borítja a mentőcsónakokat, akkor nem könnyű idilli állapotba kerülni. Így történt az Aphrodité II.-n, nevét meghazudtoló ócska bárkánkon. A komp az olaszországi Brindisiben zsúfolásig telt csencselőkkel, török kamionosokkal, hátizsákos gyalogturistákkal, akik mindent megtettek, hogy belakják a fedélzetet. Német fiatalok sátrakat feszítettek a kémények közé: egész éjszaka vadul csattogott a ponyva, gurultak a sörösüvegek. Ám a többségnek nem volt szerencséje, s reggel mindenfelé karikás szemű, mogorva alakokat lehetett látni, akik csuromvizes hálózsákjukat vonszolták, bőrig ázva az éjszakai hullámverésben. Csak ők nem értékelték a föltünedező kisebb szigeteket, földnyelveket, e cserjével benőtt, halott mészbálnákat, amelyek mintha lassan sodródtak volna a hajó után.