– Hogyan lesz valaki egy piciny, Kovászna megyei falu szülötteként a világ egyik legjobb kézilabdázója?
– Szülőfalumat, Imecsfalvát sosem fogom elfelejteni – kezdett bele a történetbe Kicsid Gábor. – Gyerekként az első emlékem, hogy édesapám a teheneket etette. A mi családunk a kulákok listájára került. Éjjel-nappal dolgoztunk, de mindent át kellett adni a román államnak. Nem volt egy perc nyugtunk sem. Persze voltak napszámosaink, mi is nyomtuk a munkát rendesen, így nem haltunk éhen. Élesen él bennem az a szörnyű nap, amikor a Securitate tagjai megjelentek, hogy rekviráljanak. Elvittek mindent, édesanyám kétségbeesve kapaszkodott bele a disznópajta ajtajába. A titkosrendőrség könyörtelen tagja szinte letépte anyámat az ajtóról, szétszaggatta a ruháját. Azt ordították neki, hogyha nem engedi el az állatot, ott helyben lelövik. Ezeket a fenyegetéseket komolyan kellett venni, nem tudtunk mit csinálni. Egy négy-öt éves kisfiúnak mindez borzalmas megrázkódtatásként égett bele az elméjébe. Valahogy mégis túléltük ezt az időszakot.
Kicsid Gábor édesapja a biztos haláltól mentett meg egy gyereket
– Magyar kulákcsalád gyermekeként később milyen hátrányok érték a kommunista Romániában?
– A legfőbb probléma az volt, hogy nem volt jogom líceumba járni. Apám a nálam két évvel idősebb bátyámat, majd engem és az öcsémet is elhozott Brassóba. Először a 6-os számú általános iskolába jártunk, majd az Áprily Lajos Gimnáziumba. Még esti iskolába is csak akkor mehettünk volna, ha munkások vagyunk, esetleg napszámosok a mezőn. Apám, Kicsid Béla minden befolyását latba vetette, hogy bejuthassunk a gimnáziumba. Édesapám Budapesten végezte el a tiszti iskolát.
Fotó: Lantos Gábor
Amikor orosz fogságba esett, nagy csellel verte át a fogvatartóit. Magához vett egy síró kisgyereket, annak az anyját, úgy mentek oda a láger kapujához. Mutatta az őrnek, mennyire beteg a gyerek, csak gyógyszerért mennének. Apám jól belecsípett a kicsibe, ordítson, ezért hitték azt, hogy beteg a csecsemő. Az őr nem gyanított semmit, kiengedte apámat és a gyerek anyját, így aztán az addigra elcsendesedő gyerekkel egy szekérre ugrottak fel. Azzal szöktek meg és tértek haza.
Útközben szegény kisgyerek többször maga alá piszkított, de apám nem nyúlt hozzá. Tudta, ha a határőrök vagy a rendőrség felemeli a pokrócot, undorodnak majd a büdösségtől.
Így is történt. Édesapám visszajutott Háromszékre, hősként ünnepelték. Ez arra volt elég, hogy később bizonyos dolgokat el tudott intézni, de azt ő sem úszta meg, hogy a titkosrendőrség nem román, hanem magyar tagjai Szentkatolnáról ne kínozzák őt. Ezek az emberek ütötték és verték apámat, törték el többször a bordáját.
– Mikor és hogyan ismerkedett meg a kézilabdával?
– A bátyám sokat beszélt erről a sportágról. Én azt sem tudtam, hogy mi az. Imecsfalván nem volt tévénk, a hosszú estéket a petróleumlámpa halovány fényénél töltöttem, s könyveket olvastam. Rádiónk sem volt otthon. Majd Brassóba érve ismertem meg minden idők egyik legnagyobb román kézilabdázó világsztárját, Hansi Mösert. Ő ma Németországban él. 1937-ben Temesváron született. Nála jobb játékost én nem láttam. Möser játéka adta meg a lökést, hogy kézilabdázó legyek. Bátyám mutatta meg az alapokat, futni kellett, ugrani, meg lőni. Az volt a szerencsém, hogy a kommunista Románia oktatási rendszere nagy figyelmet fordított az iskolai sportra. Minden korosztálynak volt országos bajnoksága. A gyerekeket ezzel kötötték le. 18 évesen már 191 cm magas voltam. Ekkor jött oda hozzám a gimnázium testnevelő tanára, Újsághy Gábor. Rám nézett és azt kérdezte, szeretnék-e kézilabdázni? Igent mondtam. Egy válogatót követően kerültem be a középiskolai csapatba. Kapusként kezdtem, nagyon jól védtem. Nagyokat vetődtem, úgy tűnt, ott ragadok a kapuban. Ám nem sokkal később megváltozott minden. A brassói sportiskolák bajnokságát rendezték meg, s az egyik meccsen nem jelentek meg elegen. Kérdeztek bennünket, ki akar a mezőnyben játszani? Azonnal jelentkeztem, így jöhettem ki a kapuból, s lettem beállós. Soha többet nem kellett védenem. Majd nem sokkal később már a balátlövő posztján találtam magam. Az edzők azt mondták, hogy erre a posztra születtem.
Lövései még a dróthálót is szétszaggatták
– Ki volt az, akinek a valóban szenzációs pályafutását köszönhette?
– Minden idők legjobb román edzője, Eugen Trofin 17 éves koromban fedezett fel. Akárcsak Birtalan Istvánt vagy Orbán Istvánt. Trofin 1966-ban tett be az ifjúsági válogatottba. Egy évvel később, 1967-ben Hollandiában rendezték meg az ifjúsági világbajnokságot, amelyet meg is nyertünk a román válogatottal. Addigra már tudtam, milyen edző valójában Eugen Trofin. A maiak azt hiszem, belehalnának abba az edzésmennyiségbe, amit nekem el kellett végeznem.
Minden nap, minden egyes tréning után egy órát kellett gyakorolnom a kapura lövéseket. Akkor még drótháló volt a kapun, Trofin megmutatta, melyik sarkot vegyem célba. Néha annyit lőttem ugyanarra a pontra, hogy kilyukadt a drót.
Nem volt megállás, nem volt kegyelem.
– Élete első felnőtt világbajnokságán azonnal aranyérmet akasztottak a nyakába. Milyen emlékei vannak az 1970-es férfi vb-ről, amelyet Franciaországban rendeztek?
– Az NDK ellen játszottuk a döntőt, hosszabbítás után 13-12-re győztünk úgy, hogy a németek az elején 3-0-ra elhúztak. Akkor dobtam két nagyon fontos gólt, ezzel jöttünk fel, hogy aztán a nagyon szoros végjátékban mi nyerjünk. Azon a világbajnokságon nem játszottunk a magyarokkal. Birtalan István többnyire a kispadon ült, nem volt még sztár. Amikor megnyertük a vb-t, odamentem Pistához és viccesen annyit mondtam neki, hogy remélem örülsz, mert világbajnokot csináltam belőled. A román állam 10 ezer lejt adott jutalomként. Nekem, 22 éves fiatalnak ez felfoghatatlan dolgot jelentett. Addig sosem kaptam pénzt azért, hogy kézilabdázzak. Benne volt a nevem az újságokban, hősként ünnepeltek Romániában.
Őrületes félelem futott át rajta az 1974-es világbajnokságon
– Az 1974-es világbajnokságot az NDK rendezte, önök újra a keletnémetekkel kerültek össze a döntőben. Tényleg ott élte át élete legnehezebb másodperceit?
– Igen. Másfél perccel a döntő vége előtt 12-12 volt az állás, amikor a két bíró hétméterest ítélt a javunkra. Csakhogy senki sem merte elvállalni. Rám néztek, azt mondtam, hogy odamegyek, bevágom. A padról érkeztem, életem leghosszabb útjának bizonyult, amíg odaértem a büntetőpontra. Minden átszaladt az agyamon. Legfőképpen az, hogyha kihagyom, akkor engem kiátkoznak. Mégiscsak magyar ember voltam.
Fotó: Lantos Gábor
Ugyan Romániát képviseltem, de lelki szemeim előtt láttam, hogy a bozgor magyar fosztotta meg a dicsőségtől a nagy Romániát. Ilyenek jártak a fejemben. Nem tudja ezt senki elképzelni. Féltem. Odamentem, megfogtam a labdát, s bevágtam. A németek következő támadását kivédekeztük, a végén dobtunk még egy gólt, 14-12 lett ide, másodszor is világbajnok lettem.
Bukarestben a vállukon vittek az emberek, Ceaușescu óriási fogadást rendezett, a lábunk előtt hevert az egész ország.
A 74-es vb-döntő után odamentem Birtalan Istvánhoz, aki akkor már a román csapat legnagyobb sztárja volt. Ránéztem, s megköszöntem neki, hogy most ő csinált belőlem világbajnokot. Az általam vele szemben elkövetett 1970-es fricska után ennyit mindenképpen meg kellett tennem.
A román szövetségi kapitány vette el tőle az olimpiai aranyérmet
– Miért nem tudott ez a tényleg világverő román válogatott olimpiai bajnok lenni 1976-ban, Montrealban?
– Kanadában olyan tragédia történt, amelyet azóta sem tudok kitörölni az emlékezetemből. Az olimpia tornát pont a magyarok ellen kezdtük meg. Emlékszem, Vass Karcsi nagyszerűen játszott, szórta a gólokat, de mi sokkal jobbak voltunk, 23-18-ra nyertünk. Birtalan Pista akkor már óriási sztár volt, a lengyeleknek nyolc, a csehszlovákoknak hét gólt dobott. Megnyertük a csoportot, így jöhetett a szovjetek elleni döntő. Nem féltünk, mert az oroszokat addig többször legyőztük. Ám ekkor Oprea Vlase olyan húzást csinált, amire a mai napig nem tudok magyarázatot adni. Megbontotta az addig tökéletesen játszó kezdőcsapatot. Az én helyemre Mircea Grabovschit tette be. A szovjetek jót mulattak rajtunk, ilyet nem lehetett csinálni. Mire eszméltünk, az oroszok úgy elhúztak, hogy nem tudtuk őket utolérni.
Cornel Penu kirontott a kapuból, üvölteni kezdett a szövetségi kapitánnyal, hogy mit képzel, teljesen elment az esze? Azzal fenyegette, hogy megveri. Így kerültem vissza a pályára.
Én szinte betege lettem ennek a vereségnek, s ma is az vagyok. Minden érmünk megvolt, világbajnokok lettünk, erre egy ilyen kapitális edzői hiba miatt vesztettük el az olimpiát. Őrület, ma is remegek, ha erről beszélek.
– A kommunista román diktátor, Nicolae Ceausescu hogyan fogadta a vereséget?
– Rosszul, de egyben nagyvonalúan. Tudtuk, hogy autókat kapunk ajándékba, de azt nem, hogy végül megkapjuk azt a kocsit, amely az aranyérmeseknek járt volna. A nagyvezér kegyes volt, így döntött.
Fotó: PHILIPPE BOUCHON / TF1
Az állami olimpiai fogadáson Ceausescu ott jajveszékelt nekem, szinte sírt. Remegő hangon mondta, hogy belehal ebbe a vereségbe, s pont a szovjetek ellen. De aztán kénytelen volt beletörődni mindebbe. Némi vigasz volt, hogy 1977-ben a Steaua Bukarest csapatával 21-20-ra megvertük a CSZKA Moszkvát a BEK-döntőben.
– Az 1978-as dániai világbajnokságon már csak a hetedik helyen végeztek, s a korábbi nagy sikereket nem tudták megismételni. Mi volt ennek az oka?
– Amíg Eugene Trofin tényleg arra figyelt, hogy a román legyen a legjobb csapat, addig Oprea Vlase és Ioan Kunst-Ghermănescu már csak a saját érdekét tartotta szeme előtt. Nekik nem volt fontos, hogy mi testvérként szerettük egymást, nem érdekelte őket, hogy akár Birtalan Pista, akár én mit tettünk le az asztalra.
Magyarok voltunk, s ennél a két edzőnél már nem volt helyünk a román válogatottban.
Az egység megbomlott. 1981-ben tértem vissza Brassóba, akkor már nem játszottam a válogatottban. Ekkor kerestek meg Nagyszebenről, hogy menjek oda levezetni. Ez olyan jól sikerült, hogy az akkor másodosztályú szebeni csapatot felhoztuk az első osztályba. Nem egyedül mentem, mert Birtalan Pista és Stöckl Werner is velem tartott. 1983-ban végleg visszavonultam a kézilabdától és a brassói ASA sportklubhoz kerültem. A téli sportágak tartoztak hozzám, itt igyekeztem kiteljesedni. Büszke vagyok arra, hogy a téli sportágaknak számos létesítményt tudtam tető alá hozni. Az egyik ilyen a predeali síugrósánc. Az 1992-es, Albertville-ben rendezett téli olimpián Ioan Apostol és Liviu Cepoi a negyedik helyen végzett a szánkósok páros versenyében. Ebben a sportágban a mai napig ez minden idők legjobb román olimpiai eredménye. Volt ehhez is némi közöm.
Testvéri viszonyban voltak a kor magyar kézilabdázóival
– Milyen viszonyban voltak a hetvenes években a magyar kézilabdázókkal?
– Testvéri viszonyban voltunk. Csak azok a meccsek voltak nagyon nehezek, amiket egymás ellen vívtunk. Tudod, magyarként előbb a román, majd a magyar himnuszt hallgatni – ezek nem voltak könnyű pillanatok. De minden meccs után együtt ittuk a pálinkát, vágtuk a szalonnát. A hetvenes évek magyar férfi kézilabda-válogatottja óriási egyéniségekből állt. Bartalos Béla, Kovács Péter, Adorján János – na meg a két Vass-testvér. Sanyival és Karcsival is csodálatos viszonyt ápoltunk, imádtuk egymást. A Kárpát Kupákon, amelyet minden évben Románia rendezett meg, a szovjetek, a keletnémetek, a magyarok, a jugoszlávok jelentek meg. Mini-világbajnokság volt ez, mert a kor legjobb csapatai találkoztak egymással.
Nekem sokszor járt a fejemben, hogy nem hibázhatok a magyarok ellen. De Eugen Trofin annyira bízott bennem, hogy mindig betett. Azzal nyugtatta a többieket, hogy a kis magyar bozgor gyerek úgyis megoldja a dolgot.
Nem lehetett hibázni. Nem is tettem meg.
– Soha nem gondolt arra, hogy elhagyja Romániát?
– Eszembe se jutott. Nem is tehettem volna, itt élt a családom, képtelenségnek éreztem, hogy elszökjek. Édesapám sokszor mondta nekem, hogy aki a nevét vagy a vallását megváltoztatja, az nem ember. Én így voltam az országváltással is. Nem bírtam volna tovább élni, ha egyedül kell egy idegen országban léteznem. Amúgy bejártam az egész világot. Azt mondom, ha valaki nem járt Kínában, soha nem ismerheti meg az emberiség kultúráját. Ugyanez a helyzet Japánnal. Kínában megfordultam, Japánba csak azért nem utazhattunk el, mert Ceausescu a nagy romániai árvíz idején nem engedett ki bennünket. Ilyenkor sokszor éreztem azt, hogy a börtön könnyebb, mint a mi életünk volt.
Kicsid Gábor az agydaganatot is legyőzte
– Manapság mivel telnek a napjai, miről álmodik?
– Ha visszagondolok az életemre, sokszor jut eszembe apám, az imecsföldi ház, ahonnan elindultam. Álmomban sokszor megjelenik édesapám, de soha nem lép be a házba. A birtokot eladtuk, talán ezt nem tudja nekem elnézni, nem tudom. Gyakran járok vissza Imecsfalvára, a temetőbe szüleim sírjához. Támogatom a helyi egyházat is. Büszke vagyok a gyermekeimre, fiamra és a lányomra is. Mind a ketten itt élnek, Romániában, a lányom nemrég tért haza Kanadából. Két évvel ezelőtt nagyon súlyos betegségről kaptam hírt, amikor közölték velem, hogy agydaganatom van.
Fotó: Lantos Gábor
Ekkor néhány pillanat alatt nagyon sok minden futott át az agyamon. De nem adtam fel, s egy brassói orvosnő, valamint a lányom segítségével meggyógyultam. 77 éves vagyok, nem sok mindent szeretnék már az élettől. Csak a gyermekeim legyenek egészségesek, elégedettek. Nekem az, hogy még tudok járni, s elmehetek horgászni, már boldoggá tesz. Meg az, hogy az emberek között lehetek, ami nekem nagyon fontos. Büszke vagyok arra, hogy a kézdivásárhelyi sportcsarnokot rólam nevezték el. Amikor este arra járok, látom a nevemet, szépen megvilágították, messziről látszanak a betűk, amelyeket összeolvasva megkapjuk a nevet: Kicsid Gábor. Szép életem volt, de nagyon nehéz. A sport adta a szépséget, a nehézséget meg az, hogy kibírjam az aljas és mocskos dolgokat. A sport, a kézilabda adta nekem az erőt és azt a hátteret, ami miatt nem mertek bántani.
