Hun vagy magyar?

Ha rangsorolnák az értelmetlen, esztelen, fölösleges történelmi problémákat, a székelység kulturális fensőbbségének és elsőbbségének kérdése feltehetően az élmezőnybe kerülne. Aki látta már a dölyfös, kackiás kis félmosolyt az egyszeri csíki, háromszéki, gyergyói székely ember arcán, amikor erre terelődik a beszélgetés; akinek feltűnt már a falakra firkált brutális szlogen, a régi nóta: a „székely szarta magyart”, így, ezzel a bicegő magyarsággal, az pontosan tudja, miről van szó. Lelkes, amatőr múltkutatók, a Székelyföld létező szellemi-néprajzi egyediségét, regionális zártságát kozmikussá nagyítók különálló népet, történelmet, gondolkodásmódot, fátumot keresnek a székelységben. A külön fátum ma már sajnos igaz lehet.
– De semmi több: székely az lett, akit ide telepítettek – jelenti ki Székely Attila, a keresztúri múzeum régésze. – A magyarság ugyanis egységes régészeti szempontból. A területet a XII. században özönlik el a székelyek, amikor meg kell védeni a kitolódott keleti és déli határrészt, de már a XI. századtól éltek itt őseink.
– A honfoglaláskor a székelyek magyarok voltak – fűzi hozzá Fülöp Lajos múzeumigazgató –, akik nem feledkeztek meg a dicső múltról, arról az időszakról, amikor talán a magyarság is része volt a hun birodalomnak. Ez a történeti alapja a hun–székely rokonságtudatnak, ám a kötődés nem vérségi, hanem szellemi lehetett – gondolkodik el Fülöp. – Nem túl szerencsés párhuzammal azt mondhatjuk, birodalmi helyzetünk hasonlított a volt szovjet népek státusához. Mindenesetre a székelyek többsége ma már nem hisz a hun eredetben, inkább csak az idősebbek, a fiatalság nemigen hallott róla, közömbös a kérdés iránt.
Az egészséges, nem sérelmi nemzettudat abban sem lát semmi szégyellnivalót, hogy Erdélyben a szászoktól tanultunk meg építkezni.
– Betelepítésüknek politikai okai voltak: megtanítottak a házépítés fejlett technikáira, a városi életformára, olyan tudományokra, amelyekben mi korábban analfabéták voltunk. Ezt a régészet is igazolja, hiszen a XIV–XV. század előtt nem találunk kő alapú házat ezen a vidéken – mutat rá Székely Attila.
A kisvárosi archeológus és a múzeumigazgató rögtönzött szellemtörténeti előadását hallgatva nem szabadulhatunk a gondolattól: a Székelyföld régészete egy-egy megszállotton múlik még ma is.
Székely Attila nem szakképzett régész, hanem lelkes gyűjtő, a hatvanas évek óta vesz részt ásatásokon; igényeit farigcsálja, csak hogy folytathassa kutatásait. Székelykeresztúron restaurátor sincs, csupán egy hasonlóképp odaadó ifjú hölgy, aki művészeti szakközépiskolát végzett. S ha Székely Attila sem lenne, akkor a leletanyagokban dúskáló, jószerivel még feltáratlan vidék régész nélkül maradna. Ahogy Székelyudvarhely.
– Nincs szilvánk, de van almánk – válaszolja Zepeczaner Jenő, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója arra a vádra, hogy náluk a régészetet méltánytalanul és kártékonyan elhanyagolják.
– Egy kisvárosi régiségtárnak sok területtel kell foglalkoznia, a miénk is afféle „vegyes múzeum”, itt nincsenek szakosodott intézmények. A székelyföldi gyűjtemények annak megfelelően alakítják ki arculatukat, hogy éppen milyen szakemberekkel rendelkeznek. Fő törekvésünk: a kiállítások a lehető legteljesebb áttekintést adják a régióról, történelmi, biológiai, földrajzi, néprajzi tekintetben egyaránt. Való igaz, ’74 óta nincs régészünk – mondja az igazgató –, és a nyolcvanas években magam sem szorgalmaztam az ügyet, mivel az akkoriban igen problematikus volt. Ma pedig az a gond, hogy költségvetésünk egyoldalú. A vád mellesleg a legtöbb kis múzeummal szemben megfogalmazható, de azt is hozzá kell tennem, hogy tervbe vettük az udvarhelyi vár feltárását, kerestem fiatal régészeket, ám egyelőre nincs jelentkező. A pályakezdő régész fizetése nálunk nem túl kecsegtető: 2–2,5 millió lej. (Mintegy húszezer forint.)


Pedig Székelyudvarhelyen és környékén is lenne mit keresgélni. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján megásták a középkori határőrvár-hálózat egy-egy erősségét, a XI–XIII. századi „ősvárakat”: Rapsonné várát, Fitos várát, ám teljes feltárás sehol sem történt. És ott áll a városhatárban a furcsa, barbár kis körtemplom, a Jézus Szíve-kápolna, amelyet csupán egyetlen elpotyogtatott, XVI. századi picula alapján datáltak, kevéssé meggyőzően. Hogy a megye kincseket, freskókat, ősi temetőket rejtő erődtemplomairól ne is beszéljünk.
Miként írható le ez a különös tudósfajta, a Székelyföld régésze? Amint a legtöbb erdélyi humán értelmiségi. Szakadatlanul ég a lemondás, a türelmetlenség és a történetírási fordulatokat hozó felfedezés lázától. Türelmetlen, mert nem áshat ott, akkor és úgy, ahol, amikor és ahogy szeretne, és amint kutatásai megkövetelnék. Türelmetlen, mert talpa alatt alig néhány ölre ragyogó gazdagságú, színpompás múlt szunnyad. Elérhetetlenül. És elrettentően magányos, mert közömbösség, olykor ostoba rosszindulat, de mindig értetlenség és gyanakvás veszi körül: minek pepecsel itt, akadályozva az építkezéseket, templomjavításokat, így a közvélemény. Jelentéktelen támogatásokkal, saját zsebből, csellel, lopva kell ásnia, kijátszva a helyi basák és az államhatalom figyelmét, nehogy román régészeket küldjenek a nyakára, akik módosíthatják a kutatás eredményeit. Egy példa: valahol adminisztrációs intézmény épül, előtte odaengedik, személyes kapcsolatainak köszönhetően – csak leletmentésnek titulálja a valójában rendszeres, talán évekig húzható, átfogó feltárást. A magyar állami segítséget pedig a román állam kíméletlenül megsarcolja, az adomány negyven százalékát sajátítva ki, egyszersmind figyelmeztetve arra, hogy minden magyarországi hozzájárulást beavatkozásnak tekint. A múzeumok nem tudnak egymásról, képtelenek együttműködni, közös stratégiát kidolgozni, rosszabb esetben ellenségesen méregetik a szomszédos gyűjtemények tevékenységét. Ám az éremnek ez csak az egyik oldala.


Noha még mindig küzdeni kell a román nemzeti öntudat komplexusaival, az elmúlt években a középkor kutatása legalább legalizálódott. Előfordul ma is, hogy magyar vonatkozású kincseket szállítanak Bukarestbe: a közelmúltban Keresden négy és fél kilónyi XVI. századi ezüstpénzt találtak, amelyet sebesen a fővárosba vittek, s Székely Attila csupán azért értesülhetett az esetről, mert az ásatáson segédkező környékbeli mesterek elcsentek néhányat a leletből, és leadták a Székelykeresztúri Múzeumnak.
Zepeczaner Jenő egyelőre nem lát veszélyt a román történelmi érdekeket szolgáló Keleti-Kárpátok Múzeumában. Jóllehet nemrégiben kértek tőle kölcsön bronzkori anyagot, de ő elzárkózott, mondván, nem tudni, milyen felirattal fogják azt kiállítani, és hogy egyáltalán visszakerül-e Udvarhelyre.
Másrészt küzdeni kell a kincskeresők ellen is, hiszen a legtöbb ősvárat, bronzkori erődöt a mesebeli aranycsikó reményében időnként székely családok túrják fel, nagy károkat okozva az építményekben, leletekben. Sófalván például fáradhatatlanul keresik Dárius kincsét, egész alagútrendszert vájva a kőbe. Az amatőr régiségbúvárok nem jelentenek komoly veszélyt, mivel csak a felszínen kutakodnak, rendkívül megörvendve már egy-egy csorba kancsófülnek, rozsdás patkószegnek is, és ha fontosabb anyagokra akadnak, haláluk után úgyis valamelyik múzeum tulajdonába kerül magángyűjteményük. Helyenként viszont alig leplezetten folyik a tisztázatlan műkincs-kereskedelem, s olykor középkori keresztelőmedencék, szárnyas oltárok tűnnek el nyomtalanul. És persze népművészeti régiségek: amikor autónk keservesen bukdácsol egy kis csíki falu földútján, teherkocsi jön velünk szembe, platóján halomba rakott parasztbútorok. Állítólag havonta csak Csíkból 150-200 tétel hagyja el az országot.
Nem felhőtlen a viszony az egyházakkal sem. Vannak templomok, amelyekbe régész, műemlékvédő egyszerűen be sem teheti a lábát, és van, ahol a plébános vagy lelkész önkénye dönt évszázados műkincsek, freskók sorsáról. Székelyudvarhelyről indulunk a környékbeli erődtemplomokba, Rugonfalvára, Bögözbe és az egyik legbotrányosabb helyszínre, a rommá renovált székelydályai istenházához.
Folytatjuk