A nyugalom díja

Szakértők már régóta hangoztatják, hogy az ipari országok csökkenő népessége azt sejteti: hosszú távon nem lehet fenntartani jelenlegi nyugdíjrendszerüket. A lejtmenetbe került tőzsdék hatására megszorult nyugdíjalapok miatt azonban a vártnál is korábban bekövetkezhet a rendszer válsága.

Két év alatt csaknem a felére csökkent a pénzem – panaszkodott egy nyugdíj előtt álló kisbefektető Londonban az International Herald Tribune újságírójának –, s mostanra oda jutottam, hogy egyik napról a másikra élek.
A szakemberek ma már milliókra becsülik az USA-ban és Nyugat-Európában azok számát, akik ehhez hasonló helyzetbe kerültek a tőzsdék lejtmenete miatt.
Sokan öreg napjaikra félretett pénzüket vitték a nyugdíjalapokba – részben a munkaadójuk, részben a kormány biztatására – a busás haszon reményében. Jó ideig be is vált a számítás, ám a 2000 tavaszán kezdődött tőzsdei visszaesés ma is tart, és még nem látszik a zuhanás vége. A tét pedig óriási. Ha csak a nyugdíjalapokat nézzük, Nagy-Britanniában az előtakarékossági programok vagyonának 70, Hollandiában 37, Svédországban 35, Svájcban 17, Olaszországban és Németországban 15 százalékát fektetik részvényekbe az alapkezelők. Az Európai Bizottság becslése szerint a mostani 27 százalékkal szemben 2020-ban az EU lakosságának 35 százaléka, 122 millió ember lesz nyugdíjas. Mivel a nyugdíjpénztárak részvényekbe fektetik tőkéjük egy részét, az elmúlt időszak vagyonvesztései nyomán sokan kényszerülnek arra, hogy akár négy-öt évvel tovább dolgozzanak, mert csak így tudják biztosítani tisztes megélhetésüket nyugdíjas éveikben. Felismerve a veszélyt, az Európai Bizottság immár hatványozottan szorgalmazza az egész pénzpiac uniós szintű liberalizálását, így a közös tőzsdefelügyeleti, auditálási és kockázatelemzési szabályozók, valamint a független felügyeleti rendszer kialakítását.
Az Egyesült Államokban az európainál lényegesen elterjedtebbek a nyugdíjalapok. Ott emberek sokaságát hipnotizálta az „új gazdaság” és az internet, s már csaknem 100 millió befektető – a felnőtt lakosság fele – érdekelt a tőzsdéken. Háztartásokra lebontva mintegy 50 százalékuk rendelkezik részvényekkel vagy kötvényekkel, míg 1980-ban ez az arány csak 13 százalékos volt. A közzétett adatok arról tanúskodnak, hogy az amerikaiak 2000 és 2002 tavasza között ötezermilliárd dollárt, azaz értékpapírvagyonuk 30 százalékát veszítették el, amit nyugdíjra, tandíjra, gyógykezelésre tettek félre. S azóta csak rosszabb lett a helyzet. A szakértők szerint az 1987-es tőzsdekrach mélypontjait idézik a mostani börzemutatók nemcsak az Egyesült Államokban, hanem a valamelyest jobban teljesítő Nyugat-Európában is. Állítólag már hétezermilliárd dollár „tűnt el” az amerikai portfóliókból a szinte szakadatlan árfolyamesés következtében, valamint azért, mert a részvényvásárlók – magánszemélyek, nyugdíjalapok, biztosítók és külföldi befektetők – elkezdtek kivonulni az értékpapírpiacokról.
A kisbefektetők szemében az ördögi kör közepén azok az elsősorban amerikai cégek állnak, amelyek – úgymond – kozmetikázták a könyvelésüket, magyarul: becsapták a befektetőket, a saját részvényeseiket is, amikor jobb vállalati eredményeket publikáltak a ténylegesnél, hogy vásárolják a papírjaikat. Aligha túlzás azt állítani, hogy ezzel jóvátehetetlenül eltorlaszolták az újabb fellendülés útját. A kipattant botrányok nyomán ismét estek a részvények árai, s az amerikai történelem legnagyobb csődjeként regisztrált Enron- és WorldCom-összeomlás következményei – az elemzők már ettől félnek – akár kettős recessziós gödörbe taszíthatják az Egyesült Államok gazdaságát. Még akik végigélték a hetvenes évek tőzsdei rengéseit, azok is azt mondják, hogy rendkívül aggasztó a mostani szakadatlan zuhanás. Hiába próbálja újra meg újra megnyugtatni a kedélyeket Alan Greenspan, az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) elnöke, illetve George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke, akinek alelnöke, Dick Cheney ugyancsak sáros lehet könyvelési ügyben, hiába kerülnek rács mögé a csaló cégek vezetői, és adják úri becsületszavukat az újak, megállíthatatlannak tűnik a lejtmenet. És a bizalomvesztés. Ha belépek egy konyhába, és svábbogarat látok, biztos lehetek abban, hogy nem ez az egy van – jegyezte meg egy tőzsdei szakértő a WorldCom-botrány kirobbanásakor. A felmérések eredményei azt mutatják, hogy az Enron- és a WorldCom-csőd hatására az amerikaiak szemében az első helyre ugrott a gazdaság és a munkahely, s az ötödik helyre szorult vissza a terrorizmus elleni harc, amelyet jelentőségében a szociális biztonság, az oktatás és az egészségügyi ellátás is megelőz. A megkérdezettek háromnegyede nem rejtette véka alá a haragját sem, jelezve, elege van abból, hogy a vezetők felelőtlenül játszadozhatnak az egyszerű emberek megtakarításaival.
Az okokat vizsgálva immár nyilvánvaló a Bush-kormányzat gazdaságpolitikai impotenciája, holott pillanatnyilag a gazdaságát stabilizáló Egyesült Államok lehetne az egyetlen, amely megmenthetné a világot az újabb bajoktól. Ehhez képest a washingtoni Fehér Ház mostani lakójának fellépése egyes vélemények szerint azt a Herbert Hoover korábbi elnököt idézi, aki még 1929 októberében, a nagy világgazdasági válság kirobbanásának előestéjén is váltig állította, hogy az amerikai gazdaság szilárd és prosperáló alapokon áll. Félő, hogy Bush sem érzékeli a veszélyt. Már-már rögeszméssé vált, minden figyelmét leköti a terrorizmus elleni küzdelem s az Irak ellen készülő háború. Emiatt hibát hibára halmoz, s bár újabban többször szót ejt a gazdaságról, még mindig nem viszonyul kellő empátiával a tőzsdék és a befektetők vesszőfutásához. Amikor bírálják, legfeljebb gyorsan a védelmébe veszi pénzügyminiszterét, pedig már az is nyilvánvaló, hogy Paul O’Neillnek csekély a befolyása a Wall Streeten vagy Washingtonban, s a megszólalásaival rendre csak a bizonytalanságot gerjeszti. Hasonló a helyzet Harvey Pittel, az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet, a SEC elnökével, aki túl udvariasan látott hozzá a könyvelésben babráló vállalatvezetők megrendszabályozásához. Ezért a Wall Street vezetőcserét sürget a pénzügyi tárca és a SEC élén.
Az amerikai kormányzat mellett a másik mentőangyal a Fed lehetne. Sokan szeretnék hinni, hogy a „mágus” jegybankelnök, Greenspan még nem fogyott ki a csodaszerekből. Ám a Federal Reserve legutóbb augusztus 13-án nem csökkentett kamatot, s legközelebb szeptember végén lesz alkalma arra, hogy mérsékelje – a négy évtizedes mélyponton lévő, jelenleg 1,75 százalékos – irányadó mutatóját. Tekintélyes befektetőházak azzal kalkulálnak, hogy akár 50–75 bázispontos kamatvágásra is sor kerülhet az év végéig. Kérdés, hogy nem késtek-e már el, és akarja-e ezt Greenspan. Valójában a Fed elnöke, aki unos-untalan figyelmeztetett az „új gazdaság” és az internetes lufi kidurranására, fájdalmasnak, de szükségesnek tartja mindazt, ami történt. Bár nem Greenspané, de amerikaié a következő lakonikus megállapítás is: a fellendülés akkor kezdődik, amikor a befektetők zöme elveti ezt a perspektívát. Pillanatnyilag ez lehet a vigaszuk a veszteségek szenvedő alanyainak.
A magyar nyugdíjkasszák vagyona sokkal kevésbé csökkent, mint nyugat-európai vagy egyesült államokbeli társaiké. Pénztártagjaiknak tehát egyelőre nincs okuk aggodalomra a tőzsdék mélyrepülése miatt – állítják egybehangzóan piaci szakértők. Ennek ellenére a nemzetközi trendeket látva a szakma sürgeti a tavaly megszüntetett állami garancia visszaállítását, ugyanis ez biztosítana egy meghatározott minimumot a magánpénztári nyugdíjakra. Az első magánpénztári nyugdíjat 2013-ban fizetik majd ki Magyarországon.
Tavaly több mint egy-, tavalyelőtt pedig mintegy kétszázalékos reálhozam-csökkenéssel zártak a magyarországi magánnyugdíjpénztárak. Helyzetüket elsősorban a hazai állampapírpiac alakulása befolyásolja. Vagyonuk nagy részét, 80 százalékát ugyanis állampapírokba fektetik. Befektetéseik mintegy 10 százalékát teszik ki a magyar részvények, és négy százalékát a nemzetközi, külföldi értékpapírok. Ez a befektetési szerkezet egészen más Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a hazai állampapírindex idei és tavalyi alakulása sem kényeztette el a nyugdíjkasszát.

Összeállítás a 24–25. oldalon