Benkő Imre Budapestje Párizsba indul

Benkő Imrét a Képes 7-nél ismertem meg. Érdekes története volt ennek a lapnak. A nyolcvanas évek végén indult, s olyasmivel próbálkozott, amivel mások addig nemigen: jó tollú emberek mellé összegyűjtött egy csapat remek fotográfust. Féner Tamás válogatott, s jó szemmel. Rangnak számított ott lenni, és aki benne volt a csapatban, elmondhatta, hogy ő már valaki. Benkő Imre, Kerekes Gábor, Pólya Zoltán, Stalter György, Horváth Péter, Koncz György, Müller Judit, Váradi Gábor, csaknem egy tucat tehetség adódott össze.
Mind más volt, és mindről hírlett valami „bolondéria”, ahogy az rendkívüli embereknél szokás. De Féner ügyesen pattogtatta az ostort, így rendben mentek a dolgok. A lapot öröm volt kézbe venni, vitték, mint a cukrot.
Egy napon szóltak, hogy újra itthon forgat Jancsó, kellene valami riportfélét csinálni, menjünk ki Benkővel Kővágóörsre. Ott zajlik az attrakció. Addig jószerivel csak köszöntünk, azon kívül nem is vakkantottunk egymáshoz. Hallottam, hogy Benkő magának való ember, akihez nem ajánlatos szólni munka közben, mert morog, kiereszti a tüskéit, legjobb, ha külön tesszük a dolgunkat, messzire a másiktól.
Elmondom, hogyan alakult a nap, mikor első közös riportunkat csináltuk.
Kocsival mentünk. Elöl a sofőr, mi ketten a hátsó ülésen, de jó fél óráig egy árva szót se szóltunk egymáshoz. Tudtam, hogy társam a World Press Photo-kiállításokon begyűjtött már sok nemesfémet, szóval ért ahhoz, amit csinál, és számon tartják néhány munkáját külföldön is. Azt gondoltam, az ilyen ember hangos, peckesen tartja magát, ám ennek semmi nyoma nem volt. Az ülés túlsó felén egy csendes fickó kucorgott, s ha szóltam, akkor vagy biccentett, vagy egy mosollyal felelt.
Közeledtünk Kővágóörshöz, s bennem egyre nőtt a félsz: vállalkozásunkból csak kudarc lehet. Már láttam néhány filmforgatást, a helyszín tele volt nagyképű, üvöltöző figurákkal – mit fog kezdeni ez a csendes fotográfus köztük? Megeszik késsel-villával.

Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy előző éjszaka Hernádi Gyula születésnapját ünnepelte a stáb. Tíz óra lehetett, s igen csöndes volt mindenki. Fakó arcok, réveteg mozdulatok: a nagy muri nyomot hagyott rajtuk. Benkő Imre elővette a gépét, és csendben, mintha csak úgy mellékesen tenné, fényképezni kezdett. Ha valaki csúnyán nézett rá, mert épp rossz helyen őgyelgett, ugyanazt a mosolyt kapta, amivel nekem felelgetett a kocsiban. Hatott. Egyetlen rossz szóval nem illették.
Két próba után eljött a felvétel ideje. A snitt hosszúnak ígérkezett, s hogy semmi döccenő ne legyen, a civileket az utolsó szálig eltakarították a helyszínről. Még azt az operatőrt is, aki riportot készített a filmgyárnak a forgatásról. Dühöngött, háborgott, de nem volt kivétel. Bezavartak bennünket a sziklák mögé. Hallottam, ahogy közeledik a helikopter, aztán robbant valami, később Madaras kiáltozott. Ez mind rendben, de hová tűnt Benkő Imre? Mert nem volt köztünk, akik ott hasaltunk a szikla mögött.
Nem szaporítom a szót: a fotográfus a fártkocsin állt, épp az operatőr háta mögött, mondhatni a nyakán. Meggyőződésem, hogy Kende János nem vette észre Benkőt. Ő volt az egyetlen civil, akinek sikerült ott maradnia, s közvetlen közelről látta, mi történik a felvétel alatt.
Ha valaki egyszer majd monográfiát ír Benkő Imréről, ajánlom neki, hogy ezzel kezdje. Mert ennél nincs fontosabb. A fotográfusnak közel kell menni. Mindenki ismeri ma már világhírű honfitársunk, Robert Capa mondatát: „Ha nem jó a képed, nem voltál elég közel a témához.” Világos, de milyen távolság legyen az a „közel”? Capa egyszer tovább merészkedett, és rálépett egy aknára. Vége volt.
Ilyet nem szabad. Élve kell maradni, és a kort, amelyben élünk, meg kell örökíteni.
Benkő Imre erre tette föl az életét.
Ezért vallja magát riporternek. Mint Capa volt, mint Brassai, mint Munkácsi, és még oly sokan a világklasszis magyar fotósok közül. Egynek se állt volna a szájára, hogy fotóművésznek mondja magát.
Mert miről is van szó? Arról, hogy jelet kell hagynunk. Ennek felelősségét egyetlen tehetséges ember sem kerülheti meg. Aki Párizsban él, ott kapja lencsevégre, amit az éjszaka vagy a nappal elébe hoz; aki hadifotós lesz, a normandiai partraszállásnál vagy a koreai háborúban csattogtat. Ha pedig valakit a magyar fővárosba pottyantott le sorsa, itt kell megpróbálnia magát.
Benkő Imre harminc éve fényképezi Budapestet.
Ez a kitartás esélyt ad arra, hogy a város újkori krónikása legyen. Budapest, amely annyi sok jó emberét űzte el a múlt században, s amelyet az itt maradt kurzusemberek egyre csak pusztítottak, megérdemli, hogy arcát végre tehetségesek formálják.
Egy fotográfus sokat tehet ezért. Azt is mondhatni, az építész mellett az ő felelőssége a legnagyobb, milyennek látják majd a várost az utánunk következők. Úgy gondolom, Benkő Imre érzi ezt a felelősséget. Emellett tudja, hogy Budapestnek egyetlen krónikása volt eddig, aki szívét-lelkét rááldozta: Klösz György. Az ő lába nyomába próbálta a magáét. Azt hiszem, beleillik.
Jó sokára vették észre ezt a felelősséget.
A 9s Műhely és annak vezetője, Baric Imre kellett hozzá, no meg az általa kiadott Benkő-album, a Szürke fények. Erre már odakapták a fejüket azok is, akiknek kezében a pénzes bugyelláris, és kiválaszthatják, kinek adnak támogatást. A Pro Cultura Urbis közalapítvány két évre szóló ösztöndíjat szavazott meg neki, s a látott képek bizonyítják, a díj méltó kézbe került.
A fotókat a budapestiek egyetlen napig láthatták. Hétfőn, az Erzsébet Téri Kulturális Központ föld alatti termében rakták falra őket, hogy aztán már csomagoljanak is. Az anyag Párizsba utazik, ahol „Blues, Budapest 2000–2002” címmel az ottani fotóhónapon képviseli a magyar fotográfiát.
Úgy hiszem, jól fogja képviselni.
Ennek oka elsősorban az, hogy Benkő Imre nem állít, hanem kérdez a képeivel. Lehet, hogy ez mosolygós lényéből fakad. De könnyen lehet, hogy a mosoly csak látszat. Kétségtelen, hogy sok fotóstársával ellentétben ő soha nem lökdösődik, nem vitatkozik, és nem svindlizik azért, hogy a kellő pillanatban ott legyen és elkészíthesse a képét. Egyik kollégája szerint Benkő Imre módszere: a szelíd erőszak. Mosolyog, kedves, de megy előre szívósan, így jut mind közelebb, és észre sem veszed, már ott van, és exponál.
Egy alkalommal Szentkuthy Miklósnál jártunk. Az író igazán nem volt könnyű ember, a beszélgetésnek minden részletére gondja volt, ő határozta meg még az ülésrendet is. A nőkről beszélgettünk, ezt a témát különösen szerette. Remek dolgokat mondott, s akik ott voltunk: Dollyka, Tompa Mária, Vathy Zsuzsa, ámulattal figyeltük a mester showműsorát. És akkor Szentkuthy hirtelen a magasba mutatott, és felkiáltott: „Oda nézzetek! Az az ember felmászott a plafonra!”
Tényleg. A csendben, ami szinte tapintható volt, Benkő Imre észrevétlenül előhozott egy létrát, a falnak támasztotta, és onnan, a magasból fotografált. Az író el volt ragadtatva.
Így jut el mindenhová. Magasba és mélybe, sztahanovista méltóságok és kültelki csavargók közé. Beengedik öltözőjükbe a szépségkirálynő-jelöltek és ugyanúgy a gyári munkások, pedig azok pucérabbak, hisz’ nekik a sorsuk meztelen.
Miért nem küldik el? A csattanás, amikor a gép exponál, durva zaj. Tudtodra adja, hogy valahová elvisz életedből egy pillanatot, s megmutatja másnak. A sok kíváncsinak. Tehát kiszolgáltat.
Benkő Imre lényében van valami, ami ezt elfeledteti az emberekkel. Egyfajta titok, ami nélkül nem jöhet létre semmi maradandó.
Ez a fotográfus, ha képei előtt megállunk, elhiteti velünk, hogy Budapest, bár néha lakhatatlannak érezzük, mégis a mi városunk. Zajos, büdös, lökdösődős, de benne éltük meg mindazt, ami fontos: az örömöt, a szerelmet, a szakítást, a lelkesedést, a kiábrándulást, és persze a sok újrakezdést.
Benkő Imre budapesti képei Párizsba indulnak. Abba a városba, amelynek képeiből egy másik magyar: Brassai teremtett mítoszt.
Büszkék lehetünk mindkettőre.