Bizakodás a gyásznapon

Ha még hinni lehet az ígéreteknek, stratégiai partnerségről ír alá dokumentumot a magyar és a román kormány az év végén. Az Adrian Nastase miniszterelnök által kezdeményezett, hangzatos elnevezésű dokumentum tartalmáról egyelőre nem sokat tudunk, de a jelenlegi felszínes, magyar részről „bratyizósra” vett, Bukarest irányából pedig némi kivárással kezelt kétoldalú viszony aligha megfelelő keret egy olyan közös állásfoglaláshoz, amely lényegi kérdéseket érint. Az új magyar kabinet részéről eddig egyetlen konkrét felvetést sem hallottunk Románia irányába, hacsak nem soroljuk ide a gazdasági együttműködés fejlesztését szorgalmazó, meglehetősen általánosnak tűnő javaslatot. Az erdélyi magyarokat érintő problémák mintha egy csapásra eltűntek vagy megoldódtak volna. A státustörvény módosítása körüli homályos mismásoláson kívül a magyar–román kormányközi tárgyalásokon csak érintőlegesen van jelen a kisebbségi kérdés.
Ebben, az 1994 és 1998 közötti időszakból már jól ismert kontextusban üdítően hatott Mádl Ferenc köztásasági elnök négynapos romániai látogatása, amely tartalmában jóval több volt, mint protokolláris munkalátogatás. Az államfő diplomáciai szerepvállalása ismét előtérbe hozott olyan, máig megoldatlan kérdéseket, mint az erdélyi magyar egyházak ingatlanjainak, javainak visszaszolgáltatása, az anyanyelven történő felsőfokú oktatás lehetőségeinek bővítése, a csíkszeredai konzulátus megnyitása vagy – a tegnapi megemlékezés kapcsán igencsak időszerű – aradi Szabadság szoborcsoport méltó helyreállítása.
Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására törvény született Romániában, s ez kétségtelenül pozitív eredmény, csakhogy végrehajtás nélkül mit sem ér. Márpedig – tán némi tudatos cinizmussal – a Romániai Magyar Demokrata Szövetség által kívülről támogatott bukaresti kabinet éppen Mádl Ferenc látogatása alatt döntött úgy, továbbra sem fogadja el a restitúciós jogszabály alkalmazási utasításait. Tette ezt annak ellenére, hogy a törvény előírja: a kabinetnek az életbelépéstől számított hatvan napon belül el kell fogadnia az alkalmazást biztosító normákat. A jogszabály július 31-én jelent meg a román hivatalos közlönyben, így a hatvannapos határidő már szeptember végén lejárt. A köztársasági elnök tehát nem véletlenül hangsúlyozta tárgyalásai során a végrehajtás folyamatának fontosságát, külön szorgalmazva a nagyváradi püspöki palota, a gyulafehérvári Batthyanyeum és az Erdélyi Múzeum Egyesület épületeinek mielőbbi visszaszolgáltatását.
Bár közvetve, de a restitúció kérdése összefügg az erdélyi magyar felsőfokú oktatással. A polgári kormány támogatásával létrehozott erdélyi magánegyetem, a Sapientia számára elengedhetetlen az ingatlanfejlesztés, az ingatlanhálózat bővítése. E téren az egyházak egykori épületeinek visszaadása az egyetemet is segítené, hiszen az ingatlanok sok esetben az oktatásnak biztosítanának teret.
A Sapientia képezte egyébként az államfő látogatásának másik központi elemét. Mádl Ferenc jelenlétében két helyen tartottak tanévnyitót, s ami az elnöki részvétel szimbolikus jelentőségénél sokkal fontosabb: megfogalmazódott a magyar kormány felé az igény az intézmény anyagi támogatásának növelésére. Mint ismeretes, második éve, hogy az anyaországi adófizetők pénzéből évente kétmilliárd forintot fordítanak az egyházi háttérrel létrejövő erdélyi magyar egyetemi hálózat, a Sapientia Tudományegyetem kiépítésére. Sok ez vagy kevés? – teszi fel a kérdést Tonk Sándor rektor az egyetem ismertetőjének előszavában, s azonnal válaszol is: „induláshoz elégséges, viszont, tekintve, hogy egy átlagos magyarországi egyetem költségvetése minimum húszmilliárd forint, a Sapientia zavartalan működéséhez további összefogásra van szükség.”
A köztársasági elnök Bukarestben nagy hangsúlyt fektetett a két ország közötti szabad mozgás biztosítására. Személyes tapasztalatból vagy határon túli rokonaink, barátaink beszámolóiból jól tudjuk, Romániából Magyarországra utazni még ma sem zökkenőmentes. Ez a nehézkes mozgás az árukra és a kétoldalú kereskedelemre egyaránt vonatkozik. A vámszabályok egyszerűsítése, az új határátkelőhelyek megnyitása mellett egy székelyföldi magyar konzulátus létesítése is javíthatna a jelenlegi állapotokon. Ez utóbbi létrehozása terén még nincs lényegi elmozdulás Bukarest tartózkodó álláspontjában, éppen ezért rendkívül fontos a kérdés napirenden tartása. Ezért is vehették örömmel tudomásul a Székelyföldön élők, hogy a magyar államfő felvetése révén a konzulátus létrehozásának ügye nem süppedt el a tervbe vett „stratégiai partnerség” homályában.
Soha jobbkor nem kerülhetett volna szóba magyar–román csúcstalálkozón az aradi Szabadság szoborcsoport méltó helyreállításának ügye, mint éppen az október 6-i megemlékezés előtti napokban. A XIX. század végén Arad főterén felállították Zala György monumentális alkotását, a Szabadság szobrot a vértanúk emlékére, de azt 1919-ben egy Veliciu nevű prefektus lebontatta, majd a vár egyik bástyájába szállíttatta, ahonnan csak 1999 szeptemberében – az akkori budapesti kormány kitartó diplomáciai hadjárata nyomán –, közel háromnegyed évszázados fogvatartásából került át a minorita rendházba megőrzésre. A szoborcsoport köztéri felállítása régi álma az Aradon élő magyaroknak, ennek úgyszintén a magyar–román egyeztetések állandó témáját kellene képeznie. „Nemzetünk ünnepeinek megülését vagy a tragédiáinkra való kegyeletteljes emlékezést aligha segíti az euroatlanti integráció által előírt tolerancia, ha mögötte csak az egyik fél érzékenységének őszinte tiszteletben tartása érzékelhető” – írja az erdélyi Krónika című napilap hétvégi vezércikkében.
Erdélyben Mádl Ferenc látogatása után egy kicsit ismét bizakodnak. Az egyház vezetői és a hívők a valós restitúcióban, a diákok, a fiatalok egy erős magyar tannyelvű egyetemben, a székelyek egy magyar konzulátusban, az aradiak elrejtett szobruk méltó elhelyezésében. Nem megvalósíthatatlan álmokról van szó, csak nemzeti megmaradást erősítő intézményekről, szimbólumokról. Alapvető törvényes jogokról. Erdélyben október 6-a a gyász mellett most némi reményt is jelentett.