Léhűtők

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Miről lehet a léhűtőket megismerni? Arról, hogy a pénzt nem ismerik. Sem a pénz értékét, sem a papírpénzek arcképcsarnokát.
A léhűtők pénzt sohasem hordanak magukkal, nem is volna hová tenniük: erszényük, hozzá való zsebük nincs.
Ki-be vonulnak az égig érő üveg forgóajtókon; a fényárt, a vakuk villogását természetesnek veszik; boszszankodnak, ha sok a túlságig, megbotránkoznak, ha nincs.
No de, ha ők nem fizetnek, ki fizet helyettük? Mögöttük, uszályukban, kíséretükben mindig van egy „illető”, aki elintézi a számlát. Nagy ritkán van úgy, hogy pénzzel fizet, leginkább átutalja (esetleg maga is csak átutalTATja: ő is csupán albeosztottakon keresztül intézkedik).
Megismerszik a léhűtő arról is, hogy a pekuniáris ügyekre értetlenül bámul, nem érti, mit akarhatnak tőle, kézlegyint, és rangján alulinak tartja. „Készpénz-nek” veszi, hogy amúgy is minden elintéződik titokzatos komputercsatornákon.
A léhűtőről lerí, hogy „rengeteg dolga van” (a lé hűtésén kívül semmi egyebe). Felszentel, beszentel, felavat, kitüntet. Nincs olyan világ, amelyet körül ne utazott volna. Előre megrendezve jelenik meg, hol napsütésben, hol fényárban; hol jótékonysági mamutszervezetek díszelnöki/elnöknői, címeresre faragott karosszékében, hol a futtatások koronacímeres dísztribünjén; nagy ritkán az operaház díszpáholyában. Hol az arany karosszék mögé behúzódva a tapintatos homályba, hol halogénlámpák szembántó fényözönében. Ő maga is lovag, vagy azzá üt/üttet, promulgál, fogad, kitüntet, megemlékezik. Emlékezete zászlóaljnyi szónoklatíróra támaszkodik, a hét minden napján minden ujjára egy; neki magának, mint profi léhűtőnek, nemigen jut eszébe semmi, vagy ha igen, akkor az hol szánalomra méltó, hol kacagtató, hol semmitmondó.
A léhűtőket meg lehet ismerni arról is, hogy személyiségüknek aurája van, és már alig hogy fejük kibugygyan a léhűtő-mama vaginájából, menten karizmatikusok. Ezt a karizmás színeváltozást, ezt az aureolát már a pólyában megragyogtatják, a léhűtő-bölcsőtől fogva sugározzák és eregetik. Kisiskolás koruktól fogva minden elejtett szavuk megnyilatkozás (s legyen bármily üres, van hosszú süveges mágus-életrajzírójuk, aki e zsenge bonmot-ból a mélyértelműséget kihüvelyezi). Ha már elég lét hűtöttek, megnyilatkozásaikat félbőr kötésben kiadják, előléptetett könyvesboltokban drágán árulják három hétig; utána villanytargoncák az egészet átcsempészik a zúzdába (megmentett példányai száz év múlva, árverésen, magas áron kelnek el).
A léhűtők titkon-tapsikálva sokat ásítanak. Unatkoznak. Egyik szórakozásuk az unaloműzés. Unaloműzésből hol lovat tenyésztenek, hol kutyát; hol a drogfüggőségtől iparkodnak drága elvonószanatóriumokban szabadulni, hol szeretők berendelésével próbálkoznak, sorozatban. Hátat fordító újságírók sorfala közt, fedezékutakon csempészik be őket. Minden kis szöszinek megéri, hogy megcsinálja szerencséjét, a bulvárlapnak meg az, hogy felszökik a példányszám.
Olykor az az érzésünk, hogy még az elemek elterjedése előtti időkben szerkesztett, rugóra járó, felhúzva mozgó óraműves játék figurák ők; ha egyszer elindították őket, akkor végigugrálják sok évtizedes szerepüket a doboz fedlapján, a beprogramozott módon. Elmondják beprogramozott beszédeiket, amelyeket szónoklatkiagyalók hada tölt beléjük. E beszédek regisztere a nagyot mondó semmitmondástól a semmitmondó nagyotmondásig terjed. A léhűtő megnyilatkozás mindig szívhez szóló, és nehezen palástolja az alatta lappangó cselédromantikát.
A léhűtő, ha kani, érthetetlen módon vonzódik a közalattvalók közleányaihoz; és ha (a mesterségesen szított) médiabotrányok közepette feleségül veszi, a közleányban csodálatos metamorfózis megy végbe, mely minőségileg azonos Jézus Krisztus színeváltozásához a Tábor-hegyen: a közember közleányából nagy hirtelenséggel: léhűtő lesz, léhűtő módra akar élni, léhűtő módon gondolkozik, mely színeváltozás után, fel-felszikrázva a festett egek álmennyezetén, ez égitest-testű nők nehezen tudják elképzelni az életet jachtok, versenyistállók és ún. „környezet” nélkül. Mely „környezet” egyik alkotóeleme: a védőőrség, a „gorillák”. Másik alkotóeleme: a magas képzettségű fizetett személyzet (amolyan végtagpótlók, öltöztetők, előkóstolók, kéznyújtásnyira lebzselő, ún. társalgó úrhölgyek és hölgyurak stb.) Harmadik eleme: a média. A sajtó; a fotóriporterek hada, a paparazzi. A léhűtők imádják ezt: a sajtószolgálat „meghajszoltjainak” szerepében szenvelegni/tetszelegni. Mely hajsza, ha alábbhagy vagy nincs, akkor nagyon hiányzik: kinek panaszkodjanak és miről, ha már senki nem „undokoskodik” velük, és az a parányi hajszácska sincs; miről számoljanak be a nyalom-falom puszimuszi magazinok fényes krétapapír oldalaikon annak, aki a nagy léhűtők nagy életvitelére oly éhes, annak az élet nélküli viteltelennek: a „népnek”?!
Az okos léhűtő (ha van ilyen) jól tudja, hogy a körme piszkát, ha hamvas kebel közepén fényképezik, az három folytatást megér, leszámítva a cáfolatokat. Milliószámra van közember és közasszony, aki egyebet, mint pletykarovatot, nem olvas, azért él-hal, és a léhűtők műéletének műleírásával tölti be a maga magánéletét, amely sivatagosan üres. Üres lelkű, üres életű emberek teng-lengésén, elmepangásán kövéredik a léhűtőség.
A léhűtők első és mindenekfölötti ismérve, hogy nélkülözhetetlenek. Annak vélik őket, annak hirdetik magukat. Ilyen értelemben és állandó permanenciában hirdeti őket a léhűtő ipar, mivel a királyországokban igen sokan élnek a léhűtőség holdudvarából.
Kik ezek a sehonnai semmirekellő paraziták? Kik ezek, akik állításuk szerint 21. században is nélkülözhetetlenek? Koronás fők, arisztokraták? Dinasztikus helyezkedők, üres trónokra pályázók? Öt-hatszáz, ezeréves jogcímekre hivatkozók? Olyan mihasznák, akiknek hogy mi hasznuk van, felkérdezni főbenjáró bűn, kivált monarchiákban, ahol az „uralkodócsalád” mennyekbe menesztő magasztalása bevett mesterség, sokak megélhetése; és patinás márkájára éberen őrködik ezer meg ezer „Udvari Szállító”.
Eleven klenódiumok. Hívők, de hivatalból. A székesegyházban, a nekik püspökölők gyönyörűségére, a legeslegelsők az első sorban, ahonnan csak nekik szabad gyalázni az oltáriszentséget. Nem istentisztelet, ha kopasz pilisük nem fénylik ott az első sorokban, nem operabál, ha tiaráik nem kápráztatják az őket pukedlizve-hajlongva hódolókat.
Van külön „költőjük” is: nagy tisztesség, semmi-kis sallárium. Megverselik a léhűtőség jeles napjait, örvendetes eseményeit, világraszólóságait. Mely istencsapások modoros megverselése: sóhajos, terhes kötelesség.
Nos, kik ezek a léhűtők?
Fogalmam sincs. Nem tudom. Ők az arisztotelészi „hold fölötti világban” élnek az ég padlásán s oly más dimenziókban, amelyekben a pénz értékét nem ismerik, se bankó, sem aprópénz az ő tenyerüket/ujjuk begyét nem szennyezi. Építkezéseiket/étkezéseiket/borpincészetüket/orvosaikat más fizeti. Ők nem látnak engem, én nem látom őket, hiányérzetem nincs. Soha nem találkozom velük az alhalandók dimenzióiban, ahol a betevő falatért keményen meg kell dolgozni, minden fillér számít, és a pénznek foga van. Kivált annak, aki a fogához veri a garast.

Tűréshatáron túl

Abűnüldözés ellankadása összhangban van a bűnözés statisztikai görbéjének felszökésével, zsebtolvajok/útonállók/betörők elszaporodásával.
Az emberek egymásnak panaszkodnak, éspedig egyre többen, arról, hogy este nyolc után nem mernek kimenni az utcára, se szomszédolni, se vásárolni, a veszedelmes negyedeket messze elkerülik, a pénzüket ing alatt viselt, „újmódi” szütyőbe rejtik, a gazdagok fizetett testőrséggel veszik körül magukat; a szegények pedig nap mint nap tapasztalják, hogy az elvert/kifosztott/megrövidült áldozat afféle non person, „nem létező személy”, védelme helyett a törvény megfeledkezik róla, „életjelét”, netán kártérítési igényét az illetékesek ingerülten, bosszúsan és látatlanban elutasítóan fogadják
a kiskorú bűnözőket agyonbecézik; az adófizetők pénzéből „tanulmányi körutaztatással”, világ körüli hajóúttal, korrektív nyaraltatással és más efféle félsütetű gyógykúrákkal/lélekegyenészettel próbálják orvsolni röhécselő morális nihilizmusukat; váltig szolgaian ragaszkodva a „politikai korrektség” eszmei terelőkorlátaihoz, és híven követve a gyakorlatban azonnal csütörtököt mondó nevelésügyi divatelméleteket.
A mezítelen/védtelen közember az információzuhany alatt egyebet se hall, mint hogy a vigyorgó vandálokat elengedik, a harminc–negyven lopással/betöréssel vádolt, zsengekorú huligánok az őrszobáról egyenesen hazamennek, és a hajuk szála meg nem görbül
a tárgyalóteremben az esküdtek nemegyszer maguk is „tiszteletbeli” huligánok, vagy fiatalkori „csínytevéseikre” nosztalgikusan visszaemlékezve rokonszenveznek a rágógumit szájukon kipöffentő, pelyhedző állú vádlottakkal. A zsiványok felmentése joggyakorlattá válik; az enyhe ítéletek felhördülést váltanak ki a potenciális áldozatok körében, hiszen bárki utcára lépő/vonatra szálló potenciálisan elvertnek/kiraboltnak érezheti magát, odáig romlanak a közállapotok; ám erre a közfelháborodásra az ítélőtábla notóriusan süket
egy-egy nyálas/szentimentális „indokolásairól”, bődületesen enyhe ítéleteiről elhírhedt bíró már-már olyan, mintha rá volna hangolva az ellentársadalom értékrendjére; a betörők/rablók szája íze szerint ítél
a „törvény”, vagy amit annak csúfolnak, mindinkább úgy fest, mintha a haramiák cinkosa lenne, ki tudja, hátha a bírói kar is csupa fizetett ügynöke a kialakulófélben lévő globális maffiának, amely már-már a társadalom egészét behálózza, és kezd hasonlítani azokhoz a régi metszeteken ábrázolt tengeri szörnyekhez, amelyek polipkarjaikkal egész hajókat öleltek magukba, és ragadtak alá a tengerörvény vízi temetőjébe
hátha épp a hivatalból cinikus védőügyvéd a közvetítő, aki a bírói talár alá odacsúsztatja a maffia borítékolt pénzeit, hiszen csak a vak nem látja, hogy a prókátorság cinizmusa a talárosok társalgójában is ragadós
nem is kell nagyon odafigyelni a közállapotokra, a szemlélőben a látottakon/hallottakon eltűnődve óhatatlanul felmerül a kérdés: hol a tűréshatár?
meddig képes elviselni a társadalom ezt a teljes kiszolgáltatottságot (feltéve, hogy van még „társadalom”, vannak még élő corpusának eleven reakciói, s nem valami szétrobbant, atomizált horda vagyunk, könnyű prédája ama tengeri szörnynek)
hol következik be a tűréshatáron túl, az eleinte csupán a szolfatárákhoz hasonló, itt-ott kipöffenő lázadó szellem és még nem az egész, egyszerre robbanó vulkáni tűzgyomor;
vajon bekövetkezik-e a társadalom természetes, organikus visszahatása, a haramiákkal lepaktáló igazságszolgáltatás ellen megszervezi-e a maga ellenrendőrségét/ellenbíróságát, az ellenbíráskodás nyomozó és erőszakszervezetét
vajon látjuk-e majd, amint ellenrendőrségének legénysége, annak fenegyerekei itt-ott lesből lelövik a kompromittált bírókat, el-elkapogatják a negyven–ötven betöréses rablás után büntetlenül elengedett bűnözőket, és a maguk „rögtönítélő bírósága” elé állítják
vagyis ha a vérig csikart testű társadalom haragja kirobban, vajon a tűréshatáron túl megszületik-e a Néma Többség igazságtevése
a „vigilánsok” végigportyázása az addig veszedelmesnek bélyegzett negyedeken; a haramiabandák kifüstölése, a főkolomposok másmilyen előállítása, a telefonos-tévés-nőlátogatós börtönszanatóriumok megszüntetése
az igazságot szolgáltató igazságszolgáltatás, amely távolról sem ellenmaffia, csupán a társadalom életösztönének megnyilvánulása; a rászorítottak harca a javában szerveződő szupermaffia és annak esetleges kormányra kerülése ellen
a közrémületet leküzdő potenciális áldozatok elemi erővel feltörő „összeesküvése”, melynek egyéb célja nincs, mint az élet- és vagyonbiztonság helyreállítása, az értékrend helyrebillentése
a merő védekezés.