Oda-vissza út

A kulacs

Ülünk néhány cimbivel (Szabi, Miklós, Pista) a Time Out nevű sorsegye(ne)sítő intézet belső tanszékén (ősz van), amikor odajön az asztalunkhoz Tamás. Tamásból többet is kedvelek, de Cseh Tamásból csak egy van. Kezet nyújt.
Te, Feri, ha gondolod, visszaadom a csikóbőrös kulacsot.
Miért adnád. Énekeltél, a tiéd. Honnan veszed, hogy vissza akarnám kérni?
Sehonnan.
Amikor először hallottam Tamást énekelni Szegeden, megváltozott az életem. Dibukommal, Katival ma is ott ülünk az Egyetemi Klubban, ahonnan a falból is Tamás szól.
Nézd, édesapám megkérdezte: meggondoltad jól, hogy neki adod? Mert ez az örökséged része. Hát persze, mondtam. Akkor jó, mondta édesapám.
Apám meghalt, mondtam. Ne bolygassuk azt, amit ő elfogadott. Különben is, ha jól tudom, egy polgári körben vagyunk.
Csak sose érünk rá elmenni.
Sose.
Tamás fészkelődik, mert Csengey Dénesről kell beszélnie kamera előtt. Én is, mert engem meg a Szegeden élő délvidéki magyarok vártak.
Így van ez. Menni kell, amikor beszélgetni kéne.

A két Bójai

A Nyugati pénztáránál számlát kérek. A fiatal pénztárosnő azt írja a számlára: „Bójai utca”. Két Bolyaink is volt, de néha az az érzésem, hiába.

Vonat

Töltés mellett kutya vonyít / Töltés tetején megy a vonít. Ez a gyermekkori, az uszodából ismert kínrím jut az eszembe, amikor meglátom Boncz Sityut, Géza, a mindenki által kihasznált és halála után is meglopott humorista bátyját. Köszöntjük egymást. Megbeszéljük, hogy majd átmegyünk a mentesítőbe. Géza így hívta a büfékocsit. De Sityu elszendereg, nincs szívem fölkölteni.
Nézem a lenyugvó nap fényében a vonat árnyékát, amely néhány méterre a szerelvénytől fut velünk. A vagon és kerekek olyanok, mint a gyerekkori rajzokon. Filmen mutatna jól. Előveszem a kisfüzetet. Évente egyszer

A másnapról

is írok. Kinyitom a kisfüzetet. Ilyenek vannak benne:
Az Angyalok Városa eredeti, teljes neve: El Pueblo de Nuestra Senora La Reina de Los Angeles Porciuncula.
A legtöbb reklámban 10.10-et mutat a karóra.
Hogyan hívjuk a működésképtelen bumerángot? Bot.
Churchill egy táncestélyen, a női vécében született.
Lapozok egyet, és írom:
Másnap*: Semmi fájdalom. Nem is érzed az elpazarolt erő hiányát. Az a kis szunya a buli után majdnem elég a fölfrissüléshez. Viszonylag jól működik a szervezeted. De azért ki vagy száradva. Tíz pohár szóda után is ezt érzed. Másnap**: Fájdalom nuku, de valami határozottan nincs rendben veled. Normálisan nézel ki, de agyilag olyan vagy, mint egy iratfűző gép. Na jó, egy szögbelövő. Klakk. A kávé nemhogy javítana az állapotodon, de még savasabbá teszi háborgó gyomrodat. A melletted lévő munkatársadnak mindez hamarosan a tudomására jut. Hogyan? Hát hogyan! Úgy. Másnap***: Enyhe fejfájás. A gyomrod kivan, de rendesen. Munka- és önundorod van. Ha elmegy melletted Fruzsina, az a riadt szemű, mélyszőke lány, akit hamarosan ki fognak rúgni a szerkesztőségből, utána szagolsz, mert a parfümje emlékeztet arra a korántsem közepes erősségű pálinkára, amelyet részeges pajtásaiddal döntöttél be számolatlanul, mielőtt a kidobóember munkába lépett volna. Éjjel, háromnegyed kettőkor. Megittál már két liter vizet, négy kávét és három kólát, de még nem voltál pisilni.
Másnap****: Az élet egy nagy szívás. Dante pokla, negyedik bugyor. Mintha a szíved a fejedben lüktetne. Állandóan vissza kell tartanod a szellentést, de meddig bírja ezt egy ember? Túl vagy már a főnök általi lebaltázáson és a kiselőadáson, hogy az ivás miért káros az egészségre. Tényleg káros, de most ezt hallgatni… A ruhád rendben volna, de borotválkozásnál kifelejtettél egy nem elhanyagolható felületet. Mondjuk, a nyakadat. Bűzölögsz, és már nem emlékszel rá, hogy használtál-e reggel dezodort. A szemed véres és meredt, a hajad meg… Arról jobb nem beszélni. Másnap*****: A tömény szesz párolog minden pórusodból, szédülsz és hányingered van. De persze nem tudsz hányi. Akkor talán megszabadulnál a méregtől. A szád sarkában és a fogaidon fogkrémnyomok. Nyálad nincs, de különböző nyálkák jönnek föl a gyomrodból. A nyelved is száraz, alig forog a szádban. A halál kifejezetten jó megoldásnak tűnik. Nem emlékszel rá kikkel, hol, meddig és mit. De reggel egy idegennel ébredtél az ágyadban. Másnap******: A vég. A fürdőszoba padlóján ébredtél. Nézed a plafont, és arra gondolsz, ez a hűsítő érzés az arcodon vajon egy csempe vagy a saját hányadékod. Próbálod felemelni a fejed. Nem lesz tőle könnyebb az életed. A hajadból, az ingedből árad annak a tíz doboz piros Marlborónak a szaga, amit a haverjaiddal szívtál el tegnap. A szemed alatt egy kék-fekete ütésnyom, ami később zöld, majd sárga lesz. A homlokodon alkoholveríték üt ki. Huszonegy perc tíz másodperc múlva a munkahelyeden kell lenned, pedig semmi másra nem vágysz, mint pizsamában ágyba bújni, és lehalkítva nézni a tévét. Voltam én éjjel a rendőrségen? – nyilall beléd a kérdés.
A szegedi nagyállomáson eszembe jut Lajoska, aki Honoluluban vési az aranyat. Itt lakott, az állomás épületében. Egyszer ő győzte meg a vonaton vadászó zsarukat, hogy szegedi vagyok, és nem potenciális disszidens. Sanyi, a délvidéki és a párja ott várnak a mozdony előtt.

Mindnyájan kisebbségiek vagyunk

Vagy voltunk. A változás kulcsa mindig egy kisebbség kezében van, mert ők azok, akik ki merik mondani a véleményüket. Akik nem tehetnek mást, mint hogy kimondják. Amikor többségivé válik ez a vélemény, egy új kisebbségé lesz az igazság. (Lásd Sören Kierkegaard.) De hogyan mondjam ezt el egy elvarázsolt, lepusztult épületben Szegeden, ahol a VMDK szegedi tagozatának tagjai várnak? Hogy csak vidékek vannak, és minden vidék. Ott van egy hölgy is, akibe (titokban) szerelmes voltam tizenhat éves koromban. Még mindig szép. Azt írom az est után az emlékkönyvbe: A kisebbség olyan, mint csillagok a sötét égen: mutatják az utat. Egy üres szék sincs. A est utáni kérdések a jók, szinte minden szóba kerül, az ingyentankönyvektől a Magyar Nemzet helyzetéig. Az önkormányzati választásokról nem is szólva. Az az önkormányzat, amely elég nagy ahhoz, hogy mindent megadjon az embernek, ahhoz is elég nagy, hogy mindent elvegyen tőle. A szochazások és a szadisok olyanok, mint a papírpelenka. El kell dobni őket. Méghozzá ugyanazon okból. A visszavágón egyfelé kell húznunk. Szegeden egy kilencgyermekes jogász a mi emberünk.

Otthon

Ezt már édesanyám mondja. Megbeszéljük a szemműtétet, amely gyönyörűen gyógyul, a családi dolgokat, meg a második szomszédban épülő, az utcát agyonnyomó házat. De ezekről hallgatnom kell. Késő éjjel kerülünk ágyba.

Visszafelé

Nem akarok már találkozni senkivel. De egy holtrészeg (vagy azt jól eljátszó) srác ül velem szemben a vonaton. Mellettem egy anya, egy örökmozgó meg egy folyton kérdező kisgyermekkel. Megtalálom a Leonard Cohen-CD-met, amelyről azt hittem, elveszett. A CD-lejátszóban rejtőzött eddig. „Tíz új dal” a címe. Tiszta költészet. Lemezkritikát szerettem volna írni róla, de legyen elég annyi: Régen minden lemezén volt egy jó szám, ezen minden szám jó. Ápol engem és eltakar. Az újságban azt olvasom, hogy két ágyipari dolgozónő a következő jeligével hirdeti magát: Jót s jól. Ez azért jobb, mint a Bójaiak. A kalauznő nem meri felébreszteni a részeget, legyint. Lapozok. Magda Marinko, a családirtó mészáros kegyelmet kapott Szerbiában. Ha kiadjuk, úgy fog kisétálni szerbiai börtönéből, mint bűntársai, akik közül már csak egy (persze egy magyar származású délvidéki) ül. És ki fogjuk adni. Szinte biztos, hogy megússza. Lapozok. Az amcsi mesterlövész sorozatgyilkos (Marinko lelki testvére) tarotkártyán közölte a rendőrökkel, hogy ő az isten. A tarothoz biztos nem ért, mert a HALÁL elnevezésű kártyalapon üzent. A HALÁL a tarotban a megújulás, az átalakulás, az újjászületés lapja. Az amerikai Marinkónak A TORONY nevű kártyát kellett volna választania, amely a halál, pusztulás, a megsemmisülés lapja. Azt is jelenti: az élet a jelenlegi formájában zátonyra fut, nyomában megvilágosodás jár. Hát ezen el kéne gondolkodnia az amiknak. Kőbánya-Kispest állomáson a részeg fölpattan, és lepattan. A vonatról.

A vár

A Nyugatiban A. vár. Váratlanul.